Mindenki mutat valamilyen érdeklődést a szellemek iránt. Azok is, akik alapvetően nem hisznek benne… ha másképpen nem, szkeptikusan foglalkoztatja őket a téma. Hát még azok, akik hisznek is benne! Félnek tőlük, vagy barátsággal közelednek feléjük, kapcsolatra vagy éppen elkerülésre törekednek.

Gyilkosság az étlapon

Kronberg Lászlóra és feleségére, Zsuzsára sivár jövő várt a kis magyarországi faluban, Tiszakürtön. 1919-et írtak, és a házaspár a világháború folyamán minden megtakarított vagyonát felélte, hogy fogadójukat ne kelljen bezárni. Most arra is alig volt pénzük, hogy ennivalót vegyenek.

 

Más tragédiák is történtek a családban. Egyetlen lányuk Budapestre szökött, és mint később megtudták, prostituált lett belőle. Legidősebb fiuk, Miklós is elszökött hazulról, miután apja 9 éves korában ostorral megverte, mert megbukott az iskolában. Másik két fiuk a háborúban halt meg. Az idős házaspár éjszakákon át üldögélt álmatlanul, és az előttük álló reménytelen évekről beszélgetett. Végül arra a rémes elhatározásra jutottak, hogy utolsó lehetőségként, haszonszerzés céljából gyilkolni fognak. 


Körültekintően készültek a borzalmas cselekedetekre. László egy hosszú, hat láb mélységű árkot ásott az erdőben. Égetett meszet szórt bele, a kíváncsiskodóknak pedig azt mondta, hogy új melléképületet tervez. Zsuzsa a falusi szatócsboltban, kis barna zacskókban sztrichninkristályt vásárolt, mondván, hogy a farkasokat akarják megmérgezni vele. 1919 és 1922 között tíz ember lehelte ki a lelkét a Kronberg fogadóban. A vacsorához minden alkalommal finom borokat szolgáltak fel, egyre jobb évjáratok kerültek az asztalra … s az utolsó, sztrichninnel keverve. Ahogy a házaspár bűnösen szerzett vagyona gyarapodott, egyre óvatosabbak lettek. Már csak egy áldozatot kellett eltenni láb alól, és a meszesgödröt örökre betemethették.

Az áldozat 1922. augusztus 14-én érkezett; egy derűs, kövér, harmincas évei közepén járó férfi személyében. Bőröndje olyan súlyos volt, hogy akár aranypénzeket is rejthetett. Évek óta üzletemberként tevékenykedett, és most jó minőségű földet keresett, melybe befektethetné a
vagyonát.

Miután Zsuzsa elkészítette az ételt, László pedig felszolgálta, a látogató ragaszkodott hozzá, hogy vendégül lássa őket vacsorára. Az idegent becenéven, Szerencsésnek kellett szólítaniuk.
A két órán keresztül tartó, ünnepélyes vacsora folyamán a vendég utazásairól beszélt, és olyan barátságos volt, hogy Kronbergék már nem is akarták annyira eltenni láb alól. De meg kellett tenniük, és Zsuzsa végül behozta a ,,különleges" bort.

Kövér vendégük lehajtotta poharának tartalmát, s nem sokkal utána meghalt. A sztrichninmérgezés utolsó rohamában, görcsbe ránduló ajkai felhúzódtak fogsoráról.
A vendégszobában a házaspár átkutatta Szerencsés táskáját. A zsákmány busás volt. Egy egész vagyon hevert ott aranyban. László remegő kezekkel kutatta át a halott férfi ruházatát, és akkor rábukkant még valamire: egy fényképre, magukról Kronbergékről!
A pár egymásra nézett, és derengeni kezdett bennük valami. Lassan ráébredtek a borzalomra és az iszonyú szerencsétlenségre. Saját, régen elveszített fiukat gyilkolták meg. Otthagyták az aranyat, és visszamentek az ebédlőbe, ahol Miklós előregörnyedve ült az asztalnál. Megírták rövid beismerő vallomásukat, majd ők is fiuk mellé telepedtek.

 

Három nappal később a falubeliek találtak rá a három sztrichninnel megmérgezett holttestre.

 

A következő években  kevesen merészkedtek az üres házba. Azokat, akik egy vagy két éjszakát a házban töltöttek-azzal az elhatározással, hogy megveszik a fogadót-, mindig elrémített egy hátborzongató jelenés: 13, a húszas évekből felbukkanó kísérteties figura ülte körül az ebédlőasztalt. Szájuk rémes vigyorra nyílt, ajkaik felhúzódtak a sztrichnintől.


Véget ért a második világháború is, a ház omladozni kezdett, de még mindig nem mert senki sem eltölteni egy éjszakát benne vagy a közelében. Aztán 1980. szeptember 23-án az éjszakai égre csapó lángok tudatták a falusiakkal, hogy egy gyújtogató tevékenykedett a háznál. A régi fogadó porig égett. Senki nem próbálta felkutatni a tettest, senkit nem érdekelt, hogy ki gyújtotta fel a düledező épületet.

Tiszakürt végre megszabadult a rémséges háztól.

Gyermekek a síron túlról!

Amikor a lárma túlságosan hangossá válik Emma Rugless otthonában, az asszony felkiált: ,,Gyerekek! Kérlek, játsszatok csendesebben!" Ez mindig használ, a két ricsajozó kislány engedelmeskedik neki. Mrs. Rugless jól megérti magát a két gyerekkel. Ez azért szokatlan, mert a két fiatal lány már hosszú évek óta halott.

A gyerekek nagyon szeretnek a lépcsőkön szaladgálni a nyugat-angliai Devon melletti farm háromszáz éves házában. Néha nyikorgó hangot hallani, mintha valaki egy régi készítésű hintalovon ülne. Mrs. Rugless így vélekedik: ,,Semmi ijesztőt vagy hátborzongatót nem találok bennük. Imádom a gyerekeket, nekem is van négy. Szeretettel fogadom őket. A zaj általában nem zavar. Ám egyik délután kiszaladtak a hálószobából, és elkezdtek ugrálni a lépcsőfordulónál. Kimentem az előszobába, és felkiabáltam nekik, hogy fejezzék be a hangoskodást, és ők abba is hagyták. Az ő idejükben a gyerekeket még engedelmességre tanították."
 

Mrs. Rugless és férje, Bill – aki nyugdíjas mérnök-, akkor találkoztak a kis szellemekkel, amikor Farway faluba költöztek. A hálószobából kiszűrődő hangokat azonnal meghallották. Macskájuk és kutyájuk még a szoba közelébe sem volt hajlandó menni.

Később egy, okkult történések iránt érdeklődő barátjuk látogatta meg őket a szünidő alkalmával. Mrs. Rugless elmondta: ,,Szándékosan nem említettem neki a gyerekek hangját, csak azt kérdeztem tőle, hogy érez-e valami különöset a ház atmoszférájában. Azt válaszolta, hogy két, négy- vagy ötéves lányka szelleme van jelen a házban, és neveik E, ill. A betűvel kezdődnek." A látogató még hozzátette, hogy a lányok inkább barátok, mint testvérek. Egyikőjük jobb minőségű ruhát visel, mint a másik.

Mrs. Rugless felkereste a helybéli lelkészt, Frederick Gilbert tiszteletes urat, aki átnézte a lelkészi hivatal aktáit, és azt találta, hogy két, ugyanahhoz a családhoz tartozó négyéves kislány is meghalt abban a házban. Elizabethet 1844-ben temették el, Annát 1902-ben.

 

Mr. Gilbert a következőket mondta el: ,,Nagyon valószínű, hogy ezek a gyerekek olyan boldogok voltak ebben a házban, hogy nem szívesen hagyják el. A haláluk között lévő 58 év eltérés miatt talán furcsa, hogy játszótársak lettek. De a mi korlátozott időfelfogásunk számukra semmit sem jelent."

Mrs. Rugless így mesélt érzéseiről: ,,Eleinte nagyon zavart a dolog, de most már úgy gondolom, szerencsések vagyunk, hogy ezek a kedves, kicsi lények a házunkban tartózkodnak."