Egy kicsit túl személyesre sikerült Sai Baba élménybeszámolómat folytatom. Nyilván nem lehet az ott eltöltött három hét élményeit, érzéseit pár oldalban, mindenre kitérően megosztani, de a szubjektív élmények közt válogatva a legfontosabbakat lehet. Ugyanis mind a mai napig, bárki elmehet oda. Igaz ugyan, hogy Sai Baba már nincs a testében, de energiája ott van továbbra is az Ashramban.

Meglepő megérkezés és út
 

Közepesen kényelmes lakóépületek a vendégeknek
Ha valaki Keletre megy jobb, ha mindenre felkészül, és nem lepődik meg semmin. A hatás azonban mégis mellbevágó. Az éjszaka megérkező gépről leszállva Bangaloréban olyan nyüzsgő forgalom fogadott, mintha nappal lettünk volna. Itt gyártják az indiai füstölőket, ezért az egész városnak tömény füstölő szaga van. (És ugyanez Puttapartiban is, Sai Baba szülőfalujában, ahol az Ashram található. Minden pozitív emlék ellenére ezt a tömény szagot azóta sem tudom elviselni.) A 80-as, 90-es években a térképeken Puttaparti még alig volt jelölve.  A Google térképen még 2007-ben sem volt rajta. Ma viszont ha valaki beírja azonnal megmutatja magát jónéhány fotóval. Természetesen Babáról és az Ashramról.
 
Indiában a tömegközlekedés nagyon rosszul lett megszervezve, az utak rosszak és bal oldali közlekedés van. Az autóik is rosszak, öregek.  Ha mégis felgyorsulna valamelyik, akkor a sűrűn épített fekvőrendőrök akadályozzák a haladást.  Taxival juthattunk el Bangaloréból Puttapartiba. A 150 km távolságot a kocsi négy és félóra alatt tette meg. Azt is nehéz volt megszokni, hogy oda ültettek, ahol nálunk a kormány van, így fáradhatatlanul nyomkodtam lábammal a padlót azt a láthatatlan féket használva, amit a sofőr akkor sem használt, amikor kellett volna. Minden kínos forgalmi helyzetben előkapta Sai Baba fotóját, azt csókolgatta, de nem lassított, nem fékezett. Amikor megúsztuk, akkor meg a kormányt csókolgatta.
 

a szent tehenek
Az úton éjszaka ellenére sok autóval, teherautóval találkoztunk, mind feldíszítve, felvirágozva, mintha karneválra készülnének és hatalmas feliratokkal, hogy Sai Ram. Már itt meg kellett tanulni, hogy ez nemcsak köszönés (Isten Áldjon lehet a jelentése), de ezzel lehet bocsánatot kérni, vizet kérni, kedveskedni, ez a két rövid szó mindenre jó volt. Nekik minden nap karneválnak számított, mert itt élhettek Sai Baba vonzáskörzetében. No és, belőle élt egy egész megye! Mindent el lehetett adni, amire rátették a szent ember fotóját, és ő vonzotta a turistákat, nem a földrajzi látványosság. Maga a terület ugyanis kifejezetten csúnya, kiszáradt folyók, sárguló mezők, halott fák és a végtelen szegénység mindenfelé. Pirkadatkor megérkeztünk a feltűnően díszes, szép, tiszta Ashramba, Prasanti Nilajamba.
 
Szervezett élet, védettség és oroszok
 
Mivel Sai Baba minden vallást egyenlőnek tart és csak egyetlen vallást ismer el, a szeretet vallását, az Ashramba is megtalálható mindenféle nemzetű és vallású ember. Mindenki mosolyog, mert a közös érzés Sai Baba tisztelete és az elfogadás. Elsőre két dolog tűnt fel:
1.      
Hogy nagyon sok szegény indiai férfi van az Ashramban, akik ott dolgoznak fillérekért, és minden rúpiát megcsókolnak örömükben, hogy kapták. Lerázhatatlanok, először nincs bizalmunk hozzájuk, de becsületesek.
 
2.       Minden második vendég oroszul beszél… A többiek meg angolul. Nem számoltam azzal, hogy a volt szovjet köztársaságok egy része szomszédos Indiával, sokan és gyakran járnak ide, és nagyon vallásosak. (Kazahsztán, Üzbegisztán, Grúzia stb.)

 


a hiper-szuper kórház
És Még valami: az indiaiak tiszteletére kivétel nélkül mindenki az indiai öltözéket hordja, nem a saját országbeli viseletét. Bent az Darshanon (nevezzük istentiszteletnek) egység van, béke, nyugalom és szeretet, ha leszámítjuk az indiaiak tolakodását és nyüzsgését, de ez alapvetően a kultúrájukhoz tartozik.

Az élet az Ashramban (kolostorban) nagyon olcsó és egyszerű. Senki sem pénzért dolgozik, hanem mindenki ingyen szolgálatot végez. A boltokban, az éttermekben, mindenütt. Ezért mindent alapanyag áron lehet megvenni. Nincs adó. A szállás díja minimális, hiszen Sai Baba építtette, és az építőmunkások nagy részét azóta is ingyen eltartja családostul életük végéig. Egy-két hatalmas Shédet (csarnokszerű építmény, ahol az emberek a földön alszanak pokrócokon, moszkító hálókkal kerítik be saját kis személyes zónájukat, kb. 300 ember fér el egy ilyen helyen és ehhez néhány WC és egyetlen közös vályú-szerű mosakodási lehetőség tartozik.) épített számukra. Ablaka nincs,  de az sehol sincs. Minden épületben szabad bejárása van a szélnek, csak hálóval zárják le a madarak és majmok elől. De egy átlag indiainak ez is luxus körülmény.


a nyolcszemélyes lakószoba
Az európai és amerikai látogatók kicsit jobb körülmények között élnek, hatalmas, kétemeletes épületekben. Az egyszerűbbekben nincs, a kicsit drágábbakban van légkondi, de a fura szellőjárás biztosít egy kis levegőhöz jutást. A szobák általában nyolcszemélyesek, de ez nem akadályozza meg a szervezőket abban, hogy nagyobb ünnepekkor akár 10-12 főt is elszállásoljanak ugyanott. Az ágy betonból van, kb. 70 cm x 180 cm, a lába, fejtámlája  vas. „Puhaságát” a max 2 cm vastag ráterített szivacs adja, ez a matrac. Az ágyneműt mindenki otthonról hozza magával. A szobákban nincs takarítás, a lakók maguk takarítanak, ehhez odaraknak egy felmosó vödröt, fát és rongyot, meg söprűt. Az éppen összeverbuválódott vendégeken múlik, hogy hogyan alakul a tisztaság. Minden esetre „légfrissítőként”  egy csomó naftalin golyót gurítanak szét a szobában, imádják, és elegánsnak tartják ezt az illatot. (Én minden nap lehúztam a WC-n 2-3 darabot, de valaki mindig pótolta, és kifogyhatatlannak tűnt.) A szobákban keresztül-kasul madzagok és azon lógnak a kimosott ruhák. Szóval – Kelet…

Mindezek ellenére a biztonságunk és egészségünk védelmében minden épületben víztisztító berendezés volt, ami ozmózisos vizet gyártott, és ezt lehetett büntetlenül inni is. A víz kb 26-27 fokos volt. Ez volt ivásra, mosásra, fürdésre, hajmosásra… Az egyikre meleg, a másikra hideg, de legalább egészséges.  

A víz Indiában nagy úr! Kevés van belőle és általában ihatatlan, piszkos, fertőzött. Sai Baba szociális tevékenysége is ismert volt. Ásatott egy mesterséges tavat a várossá fejlődött falu határában, ott feljött a talajvíz, azt tisztító tornyokba vezettette és onnan juttatta a városba. Az utcákon is találhatók ozmózisos vizet adó kutak, amiknek a használata természetesen ingyenes.

 


a vasútállomás
PutPuttaparti felvirágzott

Az apró kis faluból egyetemmel rendelkező várost fejlesztett Sai Baba. Itt valóban ingyenes az oktatás, nemcsak mondják… Annyira ingyenes, hogy a füzetet, ceruzákat, könyveket, sőt az iskolás ruhákat is ingyen adják a gyerekeknek. Kapnak enni, az iskolák szépek, tiszták, az oktatás színvonala jóval magasabb, mint India más területein. Az óvodáktól az egyetemig bezárólag így van ez. Épültek sportpályák, sport- és zeneiskolák, múzeumok, könyvtárak, ingyenes az egészségügyi ellátás a rendelőintézetben és a hipermodern módon felszerelt kórházban egyaránt. Az oktatás mindenütt angol nyelven folyik. Egyetlen feltétele van ennek a szolgáltatásnak, hogy minden héten legalább egyszer csoportosan a fiataloknak is el kell jönni a Darshanokra, és erkölcsös életet kell élniük, hitben, szeretetben.

Számtalan kisebb-nagyobb üzlet épült a városban, lakótelepek a putrik helyébe, amit szeretnek az indiaiak. Minden utcában legalább sarkonként egy internetező hely, a mobil telefon mindenütt működik. (A mobilom képernyőjén az jelent meg, hogy Sai-Pannon.) Nem a turistáknak építettek látványosságokat, hanem a lakosságnak élvezhető, értékelhető környezetet. Ott a luxus szó mást jelent, mint nálunk… Sai Baba minden este az Ashramban megmaradt ételt szétosztja a koldusok között. De nekünk megtiltotta, hogy a koldusoknak adjunk bármit is, főleg pénzt. Azt mondta, hogy nincs rá szükség, csak bajt okoz, mert akinek adunk, azt pillanatok alatt meg fogják verni a többiek. Nem hittük, de így volt.

Az Ashramon belül volt kisebb áruház, több bolt, saját Sai Rádió és hangfelvételekre alkalmas stúdió is. Itt készült az az olasz lemez is, amihez eljött ide a zenekar, feljátszották az alapot és másnap szóltak Sai Babának, hogy jöhet a stúdióba felénekelni a dalokat. Erre Baba csak annyit mondott: meghallgattátok a mastert? Ugyanis az ének másnapra rajta volt a masteren.

 


a motoros riksa és vezetője, akivel utaztam
A közlekedés kaotikus, azt hiszem nincsenek is szabályok… De ha vannak, az nem látszik. Tolakodva és trombitálva haladnak egymás mellett és egymást lökdösve a motoros riksák, amiből nagyon sok van és vadásszák az utasaikat. Fillérekért elviszik, ahová csak kéri a vendég.  (Én forintra átszámolva 100 Forintért kb.100 kilométert tettem meg riksával a környéken.) Néhol a szent tehenek képeznek forgalmi akadályt, majmok ugrálnak és elefánt sétál az utcán. A tehénnek csak a tejét használják fel. Nem is lenne mit enni a csont sovány marhákon… A közelben lévő erdőkben, dzsungelekben éltek tigrisek, oroszlánok is, a bozótban lehetett volna mérges kígyókra találni, de táblák figyelmeztettek rá, hogy ne menjünk arra.

Minek megy egy turista ilyen veszélyes helyre?

Nyilván nem turistaként, hanem a szent helyet, a szent embert keresi és a belső békéjét sok-sok imával és meditációval. Tapasztalásért és érzésekért megy oda mindenki. A látványosság, a vásárlás nagyon sokadlagos kérdés. Mindenki inkább befelé és nem kifelé figyel. Sok beteg keresi csodás gyógyulását, és annak az embernek a szívében is megszületik a szeretet, aki korábban bajlódott vele. Mert Sai Baba ezt az érzést kiváltja az emberekből.  És ez adja az igaz hit alapját, mert magát, ezt a szeretetet, ezt a szeretetképességet tartja istennek és isteninek.

 


Sai Baba képe a riksa hátulján
TuTudatában, – nagyon is tudatában! – van annak, hogy ő milyen rendkívüli képességekkel rendelkezik. Azt mondja, hogy mindenki képes lenne ugyanerre, ha ELHINNÉ, hogy képes rá.  A kétségek akadályozzák meg csodatévő képességünket.  Ő maga nem tartja nagyra a látványos materializációkat, amik mögött sok nyugati rosszindulatúan valami csalást, mutatványt sejt, valami trükköt vélnek benne felismerni, pedig biztosan nincs.  Én is láttam erről videókat a neten. De maga a video felvétel is ugyanolyan valószínűséggel lehet csalás, mint amit Babáról állítanak.

Aki odamegy, a napi két Darshanon részt vesz, előtte órákig sorban áll, majd órákat vár bent , imádkozik, meditál, és kiszámíthatatlan, hogy maga a Darshan meddig fog tartani. Lehet, hogy egy, de az is lehet hogy három órát. Ez mindösszesen naponta 8-10 óra elfoglaltság, és este 9-kor takarodó, villanyoltás van, hajnali 3-kor meg már kelnek – és krákognak, köpködnek -, mert mennek a hajnali Ohm-Kharra. (Tömeges Ohm meditáció) Nem kell ide külön program, ez bőven kiteszi a napokat, délben és este van néhány szabad óra. De aki befelé figyel, az nem oszlatja szét a figyelmét olyankor sem. Mindenki minden nap kétszer abban reménykedik, hogy egyszer majd beleesik abba a csoportba, akik személyes interjúra mehetnek Sai Babához. De ez csak keveseknek adatik meg. Magyarok már többször is részesültek ebben a szerencsében, főleg ha nagy létszámú csoporttal érkeztek oda.

Már az első napon megérezni azt a végtelen magas fokú szeretetet, amit az oda betérő érez Baba és a többi ember iránt. Mert ez valóban a béke szigete, ahogy a neve is jelenti.

 
-eszme-
 
(folytatom)