Miért van az, hogy aránylag nagyon kevesen emlékeznek az elõzõ életükben velük történtekre? Miért nem tudjuk tudatosan emlékezetünkbe idézni és hasznosítani az elõzõ reinkarnációinkból származó eredményeket, tapasztalatokat?

Poul Lauritsen ragyogó könyvében megkísérli a kielégítõ válaszadást. Az elsõ ilyen válasz, igenis emlékezünk elõzõ életünkre. Nem felejtettük el teljesen, a róla, belõle való emlékeink el vannak raktározvá és hozzáférhetõek. Spontán is feltûnhetnek, például álomban, az elõzõ élet töredékképeiként.

Bizonyos cselekvések, tárgyak is felidézhetik emlékeinket. A hipnózis direkt módszer, amelynek segítségével a "kísérleti" személy visszavezethetõ egészen a születéséig, sõt azon túlmenõen is, elõzõ inkarnációiig is.

Ha elég kitartóak és türelmesek vagyunk, állandóan gyakorolt tudat- kontroll és mély meditáció segítségével közvetlen kapcsolatot teremthetünk az elõzõ létek végtelen emlékezet-tengerével.
Vannak jógik, akik nem csak a saját inkarnációikra emlékeinek, mások elõzõ létét is le tudják írni látnoki képességük révén.

Függetlenül attól az igazságtól, hogy képesek vagyunk emlékezni elõzõ életünkre, az is logikus és érthetõ, ha azt elfelejtjük.

Csak gondoljunk vissza saját gyermek- és ifjúkorunkra! Hány apró részletre emlékszünk két, három, tíz, tizenkét éves korunkból? Vagy gondoljunk csak a mai napra, ébredéstõl elalvásig! Alig valamire emlékszünk. Viszont ha ez így van, márpedig kétségkívül így van, akkor nyilvánvaló, elõzõ életünkre nem könnyû emlékezni, hiszen attól elválaszt minket a "köztes lét" néha meglehetõsen hosszú ideje, és elválaszt maga az emberi lét. Nem beszélve arról, hogy új életünkben egy tökéletesen más, új "ruhába", testbe, környezetbe öltözünk. Az elõzõ élet elfelejtését egy hasonlattal próbáljuk szemléletessé tenni. Homályos helyiségben diákat vetítünk vászonra. Ha vetítés közben kinyitjuk az ablakot, és így a déli napfény a vászonra zúdul, a diaképeket nem látjuk tovább, mivel a sokkal erõsebb napfény azokat elnyomja, elfedi. A diaképek a továbbiakban szemünk számára láthatatlanokká válnak, noha jelenlétük a vásznon nem tagadható. Tehát miért nem látjuk elõzõ létünk diaképeit? Mivel jelenlegi létünk "nappali" tudatának erõs fénye elnyomja õket. Nem véletlen, hogy elsõsorban kisgyermekek emlékeznek elõzõ életükre, s amint felnõnek, elfelejtik.

Ha viszont, a hasonlatnál maradva, érzékeink ablakait és ajtajait becsukjuk, behajtjuk, tehát elvágjuk külvilághoz fûzõdõ kapcsolatainkat és ezzel egyidõben tudatunk, szellemünk legbelsõbb kamrájába húzódunk vissza, miközben belsõ fénynyalábjainkat a "diákra" és a vászonra irányítjuk, látni fogjuk elõzõ inkamációink eseményeit, megéljük, újraéljük tapasztalatainkat. Van egy másik, mélyebb oka is a "feledékenységnek". Képzeljük csak el, micsoda zûrzavar keletkezne a mindennapi életben, ha az elõzõ élet eseményeire a jelen eseményeivel egyidõben emlékeznénk! Mekkora kínlódást okozna, ha az elõzõ életeinkben elkövetett bûnökre pontosan emlékeznénk, és látnánk, hogy bûnhõdünk értük jelenlegi életünkben! Az emlékezés felesleges megterhelést jelentene. Lessing írja: "Öröm számomra elfelejteni, hogy már léteztem egyszer! Az elõzõ állapotokra való emlékezés csak a jelen lét dolgainak rossz használatát tenné megengedhetõvé számomra. És különben is, amit most el kell felejtenem, azt mindörökre el kell felejtenem?"

A Múltra való emlékezés nyomán nagyon sok ember a Múlt igézetében élne, ahelyett, hogy a Jelent próbálná alakítani és megfelelõbb Jövõt igyekezne a maga számára megteremteni.
Sri Aurobindo írja: "Az a törvény, mely szerint elõzõ létünket elfelejtjük, a kozmikus bölcsesség törvénye, nem akadályoz, ellenkezõleg, a fejlõdést szolgálja."

Részlet Hernádi Gyula: Lélekvándorlás című könyvéből.

Forrás: EzoTop