Magányos sokféleképpen lehet egy gyerek. Már az a csecsemő is magányos, akire édesanyja a hétköznapok apró kis rezdüléseiben nem tud kellő érzékenységgel ráhangolódni.

Magányos sokféleképpen lehet egy gyerek. Már az a csecsemő is magányos, akire édesanyja a hétköznapok apró kis rezdüléseiben nem tud kellő érzékenységgel ráhangolódni.
 
 
Magára marad a csecsemő, ha anyja állandóan ajnározza, és nem veszi észre, amikor az a gyereknek már túl sok, vagy amikor fájdalmasan sír, és szülei éppen „nem akarják elkényeztetni”. Magányos később az a gyerek, akivel nem játszanak, vagy akivel úgy játszanak, hogy szinte elárasztják a mozdulatok, hangok és ötletek intenzív áradatával. Magára marad egy gyerek, ha a felnőttek fizikailag jelen vannak ugyan, de gondolataik, érzelmeik, aggodalmaik és örömeik máshol járnak, és ugyancsak egyfajta magányt okoz az ún. ingerszegény környezet: amikor soha semmi érdekes nem történik, és a gyermeket egy üres világ veszi körül. Magányos egy gyerek, ha társai nem fogadják be, ha valaki kicsúfolja vagy megszégyeníti, ha senki nem dicséri, és nem örül neki, és magányos a rohanó, elfoglalt, válófélben levő, elvált szülők kis „kulcsos gyereke”, aki egyedül ücsörög a napközi forgatagában, vagy a nagymamától a mama munkahelyéig járkálva keresi a felnőtteket, akik majd vigyáznak rá.
 
Pszichés burok
A gyermek érzelmi fejlődéséhez elengedhetetlen a szerető, törődő, odafigyelő emberi jelenlét. Az anya, a család és a gondoskodó környezet egy olyan érzelmi burkot, olyan pszichés teret képez a gyermek körül, amiben lelke és tudata úgy mozoghat, mint a teste a lakásban. Erre a kis mikrokozmoszra az jellemző, hogy részben a külvilág elemeiből (mama, játékok, tárgyak, utcák, emberek stb.), részben azonban a gyermek belső világából, fantáziájából, érzelmeiből tevődik össze. Mindezt legkönnyebben játék közben figyelhetjük meg: egy tárgy bármikor átváltozhat hajóvá vagy katonává, és maga a gyerek is hol indiánként, hogy nyusziként mászkál az asztal alatt. Mindez csak attól függ, hogy fantáziája és érzelmei birodalmából mikor mit vetít ki tárgyi környezetére. A külső és belső valóságnak ez a keveréke tulajdonképpen egész életünkben körülvesz bennünket, csak az aránya változik meg. A gyermeknek azonban hosszú-hosszú éveken át szüksége van erre a pszichés kis burokra, hogy fokozatosan, a saját tempójában érkezhessen meg a valóságba.
Mivel a gyermek pszichés fejlődésének legfőbb színtere tudatának és érzelemvilágának ez a kis mikrokozmosza, rendkívül fontos, hogy minivilága védve legyen minden olyan külső hatástól, ami feldúlná azt. A gyermeknek alapvető élettere ez a kis, pszichés burok, de csak akkor tud elmerülni és kibontakozni benne, ha valaki vigyáz rá kívülről, akár részt is vesz benne – és ő maga nincs egyedül. Természetesen itt nem arról van szó, amikor a gyermek egyedül játszik. A legkisebb gyereknek sincs szüksége arra, hogy folyamatosan foglalkozzanak vele. Az azonban már komolyabb sérülést is okozhat, ha egy gyerekre hosszan és rendszeresen nincs idő, többnyire nem játszik és nem tölt időt vele senki, sokat van egyedül, más gyerekek sem veszik körül, és még a fizikailag jelenlevő felnőttek is annyira el vannak foglalva saját életük ezernyi bajával, hogy gondolatilag és érzelmileg gyakorlatilag elérhetetlenek. Még pusztítóbb és félelmetesebb a magánya annak a gyereknek, akivel a környezete durva, beavatkozó, büntető, netán erőszakos és bántalmazó is.
A gyermek számára a külső valóságot fokozatosan és gyengéden kell adagolni, és saját negatív érzelmeivel is a türelmes, elfogadó, bölcs, játékos, nevetni tudó derű és szeretet légkörében kell őt megismertetni. A bizonytalanul kötődő, érzelmileg hűvös vagy kiszámíthatatlan légkörben nevelkedő gyermek számára ez az őt körülölelő mikrokozmosz-burok sem tud igazi biztonságot nyújtani, és ha kis világába a szűretlen külső valóság túl hamar betör, ha a gyermek túl korán, túl erőteljesen kénytelen átélni olyan élményeket, amelyekre még nem áll készen, egész pszichés fejlődése óriási kárát látja. Az „eredmény” gyakran csak évekkel később jelentkezik, akkor viszont már csak komoly erőfeszítéssel lehet rendbe hozni: szorongás, bizonytalanság, önértékelési és párkapcsolati zavarok, pánikbetegség, alkoholizmus, drogfüggőség, elhízás, depresszió, féltékenység, akár deviancia és bűnözés – a lehetséges következményeket hosszan lehetne sorolni.
 
Érzelmi űr
A gyermek szellemi és érzelmi világának fejlődése során ez az egyéni kis univerzum egyre több elemmel, élménnyel, információval gazdagszik a külvilágból, és mindezek befogadása, feldolgozása, elraktározása során a gyermek egész értelmi és érzelmi világa újra és újra átrendeződik, tágul, érik, fejlődik. Nagyrészt édesanyján és a felnőtteken múlik, hogy egy gyermek számára a világ újabb és újabb érdekességek, örömteli emberi kapcsolatok forrásává válik-e, vagy egyéni kis univerzuma üresen marad. A gyermeki magány egyik legpusztítóbb aspektusa az ingerszegénység: a gyermek egy olyan világot ismer meg, ahol nincs senki és semmi. Ráadásul az üresség, a kibírhatatlan semmi helyét vagy a szorongás, félelem, szégyen, tehetetlen düh, lázadás, vagy a mindezt „érzéstelenítő” unalom, apátia, visszavonulás, közöny tölti ki.
A gyermek harmonikus fejlődéséhez elengedhetetlen fontosságú, hogy egyre gyarapodó élményei ne magányosan történjenek meg, hanem mindig legyen ott valaki, aki a világ dolgait értelmezi és tanítgatja számára, aki biztonságot nyújt neki, aki átéli vele élete eseményeit, aki segít neki megfogalmazni azokat, aki megtanítja érzelmeit azonosítani és kezelni, és aki történéseknek valóságot kölcsönöz azáltal, hogy látja, hallja, átéli, megosztja vele az élményt, és visszatükrözi számára. Az egyedül, magányban átélt élményhez nem társulnak érzelmek, illetve többnyire fájó, kietlen, tehetetlen, szorongó érzések társulnak, aminek gyakori következménye, hogy nemcsak minden további motivációt kiölnek a gyermekből az újabb élmények keresésére, hanem sokszor még a megtörtént – de magányban átélt – események is törlődnek a tudatából.
 
Az öröm hiánya
Azok a magányos helyzetek különösen fájdalmasak és bénítók, ahol a gyermek valami nagyot teljesít, és büszke is lehetne magára (gólt rúgott, szépet rajzolt, csinosan felöltözött), de nem látja senki. Ha nem tudja elérni, hogy az általa szeretett emberek örüljenek neki, előbb-utóbb feladja, nem tesz erőfeszítéseket, lemond a szeretet és a megosztott öröm reményéről, és könnyen olyan pályára siklik át viselkedése, ami már nem saját énje kibontakozását szolgálja, hanem egyszerűen csak reakció az őt körülvevő érdektelenségre és űrre. Van gyermek, aki magába zárkózik, és saját kis fantáziabirodalmat épít ki, van, aki rosszasággal és deviáns viselkedésével könyörög, hogy vegye már őt is észre valaki. Más beteg lesz, bepisil, fél, körmét rágja, és beilleszkedési zavarokkal küzd, vagy felnőtteskedő önállósággal kompenzálja magányát.
Egyesek jó magaviselettel, tanulással és eredményekkel, mások tévézéssel, computerezéssel, unalommal vagy evéssel próbálják kitölteni azt az ürességet és szorongást, amit az emberi jelenlét, érzelmi melegség, szellemi pezsgés, játék, szeretet, öröm hiánya hagy bennük. Ráadásul a magányosan felnövő gyermek számára az emberi kapcsolatok világa is könnyen válik valami olyan átláthatatlan labirintussá, amire vágyik ugyan, de amitől fél is, és amiben végső soron mindig idegennek, kívülállónak fogja érezni magát.
A magány végtelenül fájdalmas és ijesztő állapot, amely az embert önmagától is elidegeníti, gyermekkorban pedig az egész életre kiható negatív következményekkel járhat. Pusztán azért, mert „nem jó az embernek egyedül lenni”.


Dr. Fekete Anna – Pszichológus – Elixir Magazin