Sokféle tan létezik a karmáról, a lelkek útjáról. Egyes tanok szerint előző életeinkben nem lehettünk állatok, mások szerint igen. Ugyancsak egyes tanítások azt állítják, hogy az állatoknak nincs külön karmájuk. Ki-ki igazodhat a választott tanhoz. De abban megegyezik mindenki, hogy az ember karmájában jelentős szerepe lehet az állatoknak, és annak, ahogy az állatokkal bánik.

Ha földrajzi fekvéstől függetlenül végignézzük az ókori istenek panteonjait, azt látjuk, hogy mindegyik istenségnek megvan az úgynevezett hátas-állata aki társa és hordozója egyben. Az egyiptomi múmiák istenének, Anubisznak a sakál, a görög bölcsesség istenének, Pallasz Athénének a bagoly, a japán rizs istenének, Inarinak a róka, Jézus Krisztusnak a középkori ábrázolásokon a szarvas és az egyszarvú, és hogy csak a három fő indiai istenséget említsük: Sivának a bika, Visnunak a sasmadár, Brahmának az égi gúnár. Az állatok nem puszta kísérői, hanem felvigyázói és őrzői is bizonyos erényeknek, eszmei tulajdonságoknak. Állati őreink azért rendeltetnek mellénk, hogy védőszellemként vigyázzanak ránk és sorsunkra.
 
Az állatokat sok ónép az egész emberiség őrállataiként is tiszteli, ezért királyi jelkép nyugaton az oroszlán, keleten a sárkány, közép-Amerikában a jaguár. Nagyon sok magaskultúra nem tesz olyan éles különbséget ember és állat között, mint a nyugati civilizáció. Az állatok nem leigázandó alacsonyabb rendű létformák, hanem tiszteletreméltó útitársai életünknek. Az állatok őrzők, akik a szent helyeket és a szellemvilág kapuit védik az arra méltatlanoktól, ezért őrzi a Lánchidat vagy a Jáki templom kapuját két oldalról egy-egy oroszlán.
 
Sokakat izgathat tehát a kérdés: van-e az állatoknak sorsfeladata, van-e karmája? Egyáltalán mit jelenthet egy állati létforma számára a sors és a végzet fogalma? Ha a karma univerzális hatóerő, akkor nyilvánvalóan az állatokra is hat. Hogyan és miként segíthetjük tehát állat-barátainkat, hogy karmájukat beteljesítsék, hiszen az ő lelki fejlődésük is fontos lehet
 
 
Állati sorsok
 
Talán mondani sem kell, hogy egy vakvezető kutya szolgálata, és egy teknősbéka terrárium-élete milyen távol áll egymástól. Az állati létformák mutatnak rá leginkább arra, hogy az emberi viselkedés egy-egy tulajdonsága mennyire szembetűnően tükröződik egy-egy állatfajban. A lajhár vagy a csiga sohasem lesz gyors, a kolibri lassú, a gorilla kecses, vagy a gazella lomha. Egy állat „sorsa” az, hogy teljes mértékben az legyen, amit állati léformája hordoz. És ez minden egyes állatfajnál más és más! A hinduk felfogása szerint egy állati létforma lehet karmikus áldás vagy büntetés, attól függően, hogy annak adottságait mennyire teszi magáévá a lélek, aki állati testet ölt.
 
Az, hogy egy állati létforma „jó” vagy „rossz”, az egyes hagyományok nagyon eltérően vélekedhetnek. A bika a babiloni kultúrában a király palotáit vigyázta, egyidőben Kínában az ökör, a megzabolázandó ostoba emberi természet jelképe volt. A macska az ókori Egyiptomban az anyaság és szerelem valamint a világegyetem őrzőállata, míg az ókori Görögországban a macskát a bomlott agyú macskabőrben őrjöngő menádokkal hozzák kapcsolatba, hasonlóan a középkori Európa boszorkányok fekete macskáihoz. Érdekes, hogy míg a koraközépkor szárnyas oroszlánja a megváltó magasztosság jelképe, a babonás későközépkor a macskák fényvisszaverő szemeiben már az ördög lángoló szemeit látja. Az állati létformák nem változtak, de a hozzájuk fűződő sors nagyon is.
 
Ma háziállatnak születni például sok részről privilégium, sok részről büntetés. A gondoskodás, és a folyamatos táplálás biztonságáért a legtöbb háziasított állat nagy árat fizet. Sokuk egyszerű haszonállatként végzi, a remélt biztonság és kényelem éppen a legnagyobb árat követeli. Nem véletlen, hogy az „ökör” és a „birka” mára már szitokszóvá silányult. Arra utal, hogy a legtöbb állat ostoba módon sorsát az ember bizalmába ajánlja, aki csak saját hasznára fogad „társul” állatokat. Egyes hindu tanítások azt is mondják, hogy állatnak születni kimondott büntetés, amit az előző életeiben elkövetett rossz cselekedetek karmikus visszahatásaként szenved el valaki.
 
És valóban, a modern világban élő sok-sok háziasított állat rabságban és szolgasorban tengeti életét. Haszonállatként, önző szobadíszként, vagy társaságpótló élő plüssfiguraként. Kevesen vannak, aki állat-testvéreikben valódi társat keresnek, egyenrangú kapcsolatot.
 
Ehhez persze türelem és fegyelem kell. Meg kell szelídülni, ahogy Exupéry írja a Kis Hercegben. És nem az állatoknak, saját lelkünknek. Ha megnézzük az állati viselkedést tanulmányozó, híres etológusokat, olyanokat mint Konrad Lorenz vagy Jane Goodal, azt találjuk, hogy nem az állatokat kényszerítették önző módon erőszakos kapcsolatra, ők mentek az állatok lelke után, szívvel-lélekkel. Így érthették meg mit is jelent egy állati létforma.
 
 
Karmikus kapcsolatok
 
Talán a lovasok tudják mára már csak egyedül, mit is jelent az ember és hátasállata közötti bensőséges viszony. Milyen az, amikor a puszta gondolatok, a mikro-rezdülések vezetik a lovat és lovasát. Aki sokáig él bensőséges viszonyban háziasított állatával, megtapasztalhatja, hogy az állatok nagyon is érző lények, akik ugyanúgy szenvednek, örülnek, sértődnek, félnek és aggódnak, mint mi emberek. Érzelemvilágukban tökéletesen tükrözik emberi „gazdáikat”, élő radarállomásként akár előre jelezve bizonyos hangulatváltozásokat. Ezért képesek az állatok előre jelezni például ha környezetükben baj készül.
 
A háziállatok általános sorsa, hogy megtanulják állati ösztönviláguk mellett „elviselni” egy olyan faj jelenlétét, aki nem hallgat az ösztöneire, vagy már nem is érzékeli azt. Aki elfelejtette milyen, minden külső támaszték nélkül természetesen élni. Az állatok közelsége, azért érint meg bennünket, mert tudjuk, hogy erősebbek nálunk. Mert képesek lennének nélkülünk, az ember nélkül is élni, és életben maradni, míg mi nagyon is az állatok világára vagyunk utalva.
 
Az ember akkor segíti az állatok fejlődését, ha elfogadja alárendelt, tanulói szerepét. Ha felismeri és elismeri, hogy az állatok rengeteg mindent másként, és máshogyan csinálnak, amiből mi emberek is tanulhatunk. Ha biztosítjuk és fenntartjuk állatbarátainknak a számukra természetes környezetet, és a szabadságot. Ha gazdáik helyett inkább társaikká válunk, ha valódi értelemben megosztozunk velük a bolygónkon, akkor meglátjuk mesébe illő módon elénk hozzák rejtett kincseiket, ha engedjük.
 
 
Forrás: Tarr Daniel