Kevés olyan ember akad, aki ne lenne kíváncsi arra, hogy mi vár ránk a halál után, vagy aki ne reménykedne abban, hogy a földi létezés elmúltával nem szűnik meg az élet.

Ilyen az élet a halál után?
 
Kevés olyan ember akad, aki ne lenne kíváncsi arra, hogy mi vár ránk a halál után, vagy aki ne reménykedne abban, hogy a földi létezés elmúltával nem szűnik meg az élet.
…És kevés ember akad, aki ne reménykedne abban, hogy az itt eltöltött néhány év vagy évtized csak egy állomás, ami után izgalmas kalandok, kihívások, feladatok vagy a béke vár ránk – mindenkinek lelki szükségletei szerint. Vagy éppen azért, mert elfogadhatatlan a tudat, hogy mindazok, akiket itt szeretünk egyszerre csak eltűnnek, és az a rengeteg érzelem és energia, amely ezeknek a kapcsolatoknak a megszerzésével, fenntartásával, gyógyításával jár, az a semmibe vész. Esetleg elfogadhatatlan, hogy nincs többé simogatás, ölelés, bársonyosan szép szavak.
A legtöbb ember, ha a halállal kapcsolatos veszteségeket kell pontokba szednie, szinte kivétel nélkül érzelmi veszteségeket listáz: szerelem, szülő-gyerekek, testvérek, barátok közötti érzelmek elvesztése az, amelyek riasztónak, el nem fogadhatónak tűnnek. És kevésbé merül fel egy jó kocsi, nagy ház, vagy egyéb testi szükségletek hiánya. A halál elsősorban érzelmi veszteség annak is, aki távozik, és annak is, aki marad. Nem véletlen, hogy olyan sokan szeretnénk valamilyen módon a folytatást.



Tény, a halál jelensége az egyetlen fix pont a születés után. Amiről biztosan tudjuk, hogy eljön, és bár annak idejét, módját nincs lehetőségünk előre kifürkészni. És hogy mi vár a túloldalon? 

Arra vonatkozólag számtalan elképzelés él. Az egyik legizgalmasabb és talán legelgondolkodtatóbb megfigyelés a halál utáni állapottal (hiedelmekkel, mítoszokkal) kapcsolatban, hogy az ember számára – kultúrától függetlenül – az az elgondolás a legfélelmetesebb, ha a semmi, ha az érzelmek és történések nélküli űr az, ami a túloldalon leselkedik. Ennél még az is elfogadhatóbb, ha valamilyen fájdalommal teli büntetéshez kötött, de a megtisztulás és egy új lehetőség felé vezető létezéssel kell szembenéznie a bűnös embernek.


Létezik élet, létezik bármi a halál után?
Reményekkel teli történetekkel találkozhatunk, amikor a beszámolók azt bizonyítják, hogy a halál pillanata csak egy kapu, amely mögött valami elképzelhetetlenül édes, békével teli világ vár mindenkire. Nincs is olyan halálközeli élményt megtapasztalt, vagy halálból visszatért ember, aki ne valami jóról, valami kívánatosról mesélne, aki – bár a továbbiakban ezerszer jobban értékeli létezését – ne vágyna vissza abba a meseszerű világba.
Mintha mindenki előtt – legyen bár ártatlan vagy bűnökkel terhelt lélek – egy olyan csatorna nyílna meg, amely egy ennél is szebb világba vezet. Nincsenek beszámolók arra vonatkozólag, hogy a halálból visszatért ember fájdalommal, zord, félelmetes világgal találkozott volna. Mindemellett a beszámolók egymástól teljesen függetlenül azonos elemekről számolnak be. Kapu, fény, alagút, fénylény, béke, hatalmas, ölelő szeretet, remény. Az illető életének filmszerű lepergése, az átélt életesemények érzelmeinek újbóli átélése, megbékélés, a megbocsátás felemelő érzése. Annak megélése, hogy a földi létezés csak egy pillanat, porszem a végtelen időben, hogy a meghalt, az alagúton átlebegő ember nem akar visszatérni földi testébe, hogy valaki, vagy valakik, akik bölcsességgel és szeretettel teli hatalommal bírnak, visszaküldik a lelket a földre. És így tovább…


Vanda, 31 éves, informatikus
"Nagyon nehéz erről beszélnem, mert nem is velem, hanem az akkor hatéves kisfiammal történt a dolog. Autóbalesetünk volt, én vezettem. Mi felnőttek szinte sérülés nélkül úsztuk meg, de Bálint kómába esett, és tudjuk, hogy volt néhány perc, amikor nagy volt a küzdelem azért, hogy életben maradjon. A mentőautóban újra kellett éleszteni. Egy év is eltelt a baleset után, amikor rajzolni kezdett. Egy alagutat, szikrákat (én muslincáknak hittem azokat), suhanó árnyakat. Amikor rákérdeztem, mik ezek, akkor mondta el, hogy mi történt: amikor elsétált (ő ezt így hívja), akkor egy alagúton haladt keresztül. Kérdeztem tőle, hogy félt-e, de azt mondta, hogy nem, egy kicsit sem, sőt, nagyon erősnek érezte magát, és tudta, hogy nincs oka félelemre. Aztán megkérdeztem, hogy hiányoztam-e neki. Rám nézett és azt mondta: nagyon szerettelek, de tudtam, hogy nyugodtan mehetek tovább, mert ez a szeretet velem és veled marad, és az alagút után majd várhatok rád…"


Anna, 45 éves, könyvelő
"Epeműtétem volt. Olyan jellegű, ami rutinbeavatkozás ma már, de altatásban kellett végezni, nekem pedig egyszer csak leállt a szívem. Nincs rá magyarázat, ahogy arra sem, ami utána történt: kiszálltam a testemből és láttam felülről magam. Idegen, sápadt nő, nem is tetszett túlságosan a látvány, de tudtam, hogy én vagyok az, értem küzdenek az orvosok éppen. Egy ideig figyeltem, mi történik, aztán egy erő magával ragadott, ki a műtőből, mintha a csillagok között lettem volna és mégsem, tejszerű köd volt körülöttem és egy nyílás felé közeledtem. A nyílás sötét volt, csak a belsejében derengett fény. És én egy pillanatra sem éreztem félelmet. Olyan természetes érzés volt az egész. És mintha nem először lebegtem volna már az alagútban. Azt is éreztem, hazafelé tartok, és ezen csodálkoztam kicsit, mert közben meg azt is éreztem, hogy korai az egész, dolgavégezetlen térek haza. Aztán hirtelen az ágyon, a saját testemben találtam magam."



Árpád, 50 éves, műszakvezető egy autógyárban
"15 éve történt, motorbalesetem volt. Bár volt rajtam bukósisak, de a sérüléseim nagyon súlyosak voltak. Láttam magam kívülről, összetörve, de nem éreztem sajnálatot. Semmilyen érzelem nem fűzött ahhoz a férfihoz, aki ott feküdt az árokparton kifacsarodott végtagokkal. Amikor a barátaimnak meséltem mindezt, viccesen megkérdezték, hogy a tropára tört, féléves motoromat sajnáltam-e. Nagy megkönnyebbülés lehetett mindenkinek, mikor elmondtam, hogy nem. A tárgyak sem jelentettek semmit.
De éreztem, hogy nem lebeghetek ott az útszélen, ezért mentem tovább. Egy alagútban találtam magam, és láttam egy alakot magam előtt. Mintha fényből lett volna, és vágytam arra, hogy megérintsen. A közelemben is voltak lények, akiket nem láttam, csak éreztem, hogy ott vannak, hogy nem bántanak, csak terelgetnek. Tudtam, hogy meghaltam. Semmit nem sajnáltam, várakozás volt bennem, hogy találkozom a nagymamámmal, aki előtte két évvel halt meg. De nem találkoztam más halott emberekkel.   
Aztán a fénylény, anélkül hogy megérintett volna, elmagyarázta, hogy most még nem mehetek tovább. Csalódott voltam. Ott akartam lenni a közelében. A mentőautóban tértem magamhoz. Keresem az életben a szép pillanatokat, de már nem tölt el örömmel se a pénz, se a száguldás. Lecsillapodtam, megnősültem, van egy ötéves, tündéri kislányom."
Fantázia vagy valóság?
 

A pozitív képekkel teli beszámolók persze reményekkel tölthetnek el bennünket, ám néhány kutatás igyekszik megcáfolni ezeket, illetve a beszámolóknál erősebb, tudományos alapokon nyugvó bizonyítékok után kutatnak.
Egy elképzelés szerint például a halál utáni képek csak hallucinációk, amelyeket az agyban fellépő oxigénhiány okoz, illetve melyek azért születnek, mert nem vagyunk képesek szembenézni a halálunkkal. A halálélmény pedig annyira sokkolja a szervezetet, hogy védekező mechanizmusok lépnek fel: az idegrendszer utolsó nagy dobásaként beindul a képzelet, és a saját agyunk az, ami vetítésbe kezd az életenergiák utolsó szikráinak felhasználásával. Tehát önámítás az egész, átverés.
Arra azonban nincs magyarázat, hogy a mérhetően nem oxigénhiányos agy miért kezd lázas vetítésbe, illetve hogy egyénenként miért nem lesz árnyaltabb, történéseiben, képszerűségében eltérőbb a halál utáni vetítés? Miért látják ugyanabban a sorrendben ugyanazokat a "szimbólumokat"? És vajon miért számol be ugyanilyen jelenségről az az ember is, akinek életében soha nem volt módja találkozni ezzel a jelenséggel, vagyis nem hallott, nem olvasott, nem tanult erről (mert kisgyerek), akinek nem áll rendelkezésére internet és televízió, és kultúrája, neveltetése, addigi élete egészen más képek vetítését feltételezné? 

life.hu