Él egy eldugott kis svájci völgyben egy népcsoport, amely elszigeteltségének köszönhetően a mai napig megőrizte azoknak a sajátosságait, akiktől származik: a hunoktól. Ők az anniviersiek, a Val d’Anniviers völgy lakosai, akik olyannyira különböznek a környező lakosságtól, hogy eredetüket máshol kell keresni. Lehet, hogy tényleg ottragadt egy hun csoport?

Az elmélet elsősorban a magyarság őstörténetével foglalkozó blogokon, honlapokon és helyeken jelenik meg. Idegen nyelvű források nem nagyon említik, és ha igen, azt is jó eséllyel magyar illető tette közzé. A völgy, Val d’Anniviers wikipédia-oldalán is csak a magyar szócikk említi meg:

 

„Feltételezik, hogy a főseregtől leszakadt hun csapattöredékeket a rómaiak és szövetségeseik tovább üldözték, és ezek vetődhettek a Rhône völgyéből nyíló, elzárt mellékvölgybe.”
 
Ezen kívül a korábban hat önálló településből álló, azóta egyesült Anniviers helység honlapjának angol nyelvű ismertetőjében is szerepel, Horváth Mihály történész munkájára hivatkozva.
 
Amennyire az internetes források engedik, ez az a mű, amely először foglalkozott részletesen a feltételezéssel. Az 1881-ben megjelent Századok című tanulmányra hivatkozik Kiszely István történész is, aki a ’90-es évek elején a szibériai Petőfi-kutatásról híresült el. Kiszely A svájci „hun-völgy” című munkája 1996-ban jelent meg, ez a legfrissebb összefoglaló a témában.
 
A történész 18. századi svájci történetírók, például Marc Theodore Bourrit írásaira is támaszkodik, akik a maguk során szintén úgy vélték, hogy hun származékok élnek ebben az elszigetelt völgyben.
 
A történész számbavesz egy sor krónikákban, legendákban fel-felbukkanó adatot, a hun eredetet azonban főleg genetikai, nyelvészeti és népművészeti indokokkal kíséreli meg igazolni. Horváth rokonságkutatási módszerei között az akkoriban elfogadott, ám azóta tudománytalannak nyilvánított szóösszehasonlítás is szerepelt. (A 19. század végén a hallás utáni nyelvelemzés igencsak elterjedt, de ezek a módszerek egyáltalán nem megbízhatóak.) Emellett különféle tárgyi emlékek, például sírkeresztek díszítő motívumait (tulipán, stb) a magyar népművészet elemeivel hasonlóknak véli.
 
Mivel a források javarésze nem akadémiai körökből származik, megkérdeztük Györfi Zalán régészt, mi a történészek álláspontja ebben a kérdésben. A régész arra jutott, hogy a Magyar Tudományos Akadémia részéről a témával kapcsolatban semmilyen reakció nem létezett, bár Kiszely István munkáját értékelték, fizikai antropológiai méréseit és munkamódszerét példaértékűnek tekinthetjük. Az így nyert eredmények értelmezésével azonban komoly problémák merülnek fel.
 
Györfi a svájci hunok létigazolásaként felhasznált érvrendszerekre is reagált. A néprajzi párhuzamok meglehetősen sántítanak, mivel már régen tisztázták, hogy a tulipános, kopjafás motívumok „hagyománya” az újkor folyamán vált meghatározóvá, aztán a 19. század végén élte virágkorát. „Megint csak régész szemmel nézve: nincs bizonyítékunk arra vonatkozólag, hogy ezek a motívumok a középkorban meglettek volna, sőt arra vonatkozóan sem, hogy ezek valamiféle magyar sajátosságnak tekinthetők” – emeli ki a történész. Ami a rovásírást illetni, ha írásmódról is lenne szó, nehezen bizonyíthatnánk, hogy ugyanaz, mint a székely-magyar rovásírás. A bizonyítéknak szánt jelek lehetnek akár sima „mesterjegyek”, azaz a kőfaragók aláírásai.
 
Ami a genetikai érveléseket illeti, a történészek szerint óvatosan kell bánni az ilyen vizsgálatokkal. Amint Bálint Csanád A történeti genetika és az eredetkérdés(ek) című tanulmányában megfogalmazza: „a genetikusok populáció-fogalma nem azonos a történészek nép-fogalmával”. Leszűkítve ezt a hunokra, Györfi elmondta: a „hunok” kifejezést egy népi konglomerátumra értjük. „Az időszámításunk szerinti első évezredben Kelet-Közép-Európa térségében olyan mértékű keveredés, akkulturáció zajlott, amely egyelőre régészeti, antropológiai vagy archeogenetikai értelemben is szinte lehetetlenné teszi az etnicizálást. A magyar régészeti kutatás sok ideig küszködött azzal, hogy a hunokkal együtt a Kárpát-medencében feltűnő germán törzsek csoportjait embertani vonások és anyagi kultúrájuk, régészetileg megfogható szokásaik alapján próbálja kiszűrni, így lett rendkívül sok osztrogót, gepida, vizigót, stb. népünk és alig maradtak hunok.”
 
A mongoloid vonások a magyaroknál kb. 10%-ban vannak jelen (székelyeknél ez az arány valamivel nagyobb) és nem tudni, hogy kronológiailag mikortól és milyen mértékben számolhatunk velük.
 
A svájci Anniviers-völgyben élők is lehetnek tehát olyan olyan germánok leszármazottai, akik valamikor, valamilyen közegben, kapcsolatba kerültek, mongoloid vonásokat is magukban hordozó népekkel, akikről biztosat nem tudhatunk – összegez a történész.
 
Bár az akadémia nem foglal állást, a feltételezést problémásnak nyilváníthatjuk. Mindenmellett fontos lenne tudni, hogy a helyi lakosság minek vallja magát, mit gondolnak származásukról, vagy egyáltalán fontos-e nekik, hogy honnan erednek.
 
A TOTB megkereste az anniviers-i polgármesteri hivatalt, akik megígérték, hogy megpróbálnak segíteni az ügyben, válasz azonban mindeddig nem érkezett. Így pillanatnyilag az egyetlen helyi „vallomás”, amelyre támaszkodhatunk, az Bernard Savioz, Val d’Anniviers-i származású szerző Valasians descendents d’Attila című munkája. „[G]yermekkorában – a negyvenes évek elején – nomád pásztoréletet folytató nagybátyjától hallott először családja hun eredetéről” – idézi Kiszely Saviozt. Akit különben abszolút senki más nem idéz, semmilyen nyelven.
 
Rácz Tímea
 
Forrás: Transindex