Kivel ne fordult volna elő, hogy felbosszantották, megbántották és megharagudott emiatt? Van, hogy egyszerűen a dolgok másként alakultak, mint ahogy terveztük és ez haragot, bosszúságot vált ki belőlünk. Teljesen természetes reakcióról van szó. Olyannyira, hogy a harag a legelső érzelmeink egyike.

Már a csecsemő is tud haragudni és ez teljesen rendben van. Az is, hogy mi magunk haragszunk meg. Ez ugyanis egy védelmi reakció a fájdalom, a további sérülés, a csalódás ellen. Tulajdonképpen a saját lelkünket védjük ezzel. Egyben erőt, lendületet is jelent, a változás szándékát és igényét.

 
Mindemellett a harag nem önmagában jelentkezik. Minden esetben vannak hozzá társuló érzelmeink is, mint pl. az elégedetlenség, a csalódás, a bosszankodás, az irigység. Magatartásunkat is jelentősen befolyásolja. Általános kiélezettség és érzékenység lesz jellemző, ingerlékenység, agresszivitási, vagy kötekedő hajlam. Mindez pedig megjelenik a testtartásunkban, arckifejezésünkben, gesztusainkban, hangunkban is, vagyis megváltoztat bennünket belülről, kívülről. Mindez azonban teljesen természetes és megengedhető reakció. Mitől méreg azonban mégis a harag és mikor az? Lássuk ezt a kérdést közelebbről.
 
A harag fajtái
 
Van olyan harag, amelynek mi vagyunk a szenvedő tárgya, vagyis ránk haragszanak, okkal, vagy ok nélkül (igazságtalan harag). Akárhogy is van, nehezen viseljük, ha felénk irányul valaki haragja, zavar, bosszant, szeretnénk tőle megszabadulni. Amennyiben mód van rá, jó is, ha rendezzük az illetővel a dolgot.
 
Amikor viszont mi vagyunk a harag alanya, vagyis mi haragszunk valakire, az a veszélyesebb, mert az az a harag, amelyik elhatalmasodhat és teljesen uralma alá hajthatja az életünket. Gyökeret ereszthet bennünk és megmérgezi lelkünket.
 
Haragunk irányulhat másokra (legjelentősebb a szülők, vagy a házastárs ellen irányuló harag), saját magunkra, Istenre („hogy engedheti ezt Isten!?”), vagy egyszerűen az egész világra (mindenre és mindenkire). Akárki, akármi felé irányul is haragunk, ha elhúzódik és meggyökeresedik, szövetségesből, ellenségünkké válik.
 
Meg kell említenünk a harag indulati formáját, a dühöt. Ez nagy energiával teli, lendületes, a testet jelentősen mozgásba hozó érzelem, ami pusztító erővel bír, úgy kifelé, mint befelé egyaránt. Szerencsére rövid ideig tart, mert ha elhúzódna, szó szerint megölne bennünket (ahogy egyes esetekben, infarktus formájában meg is teszi).
 
Nagyon fontos, hogy kitérjünk a haragnak arra a formájára, amely a legveszélyesebb, a legmérgezőbb, az pedig az elfojtott harag.
 
Ez hosszú időn át halmozódhat lelkünkben és lassan emészt, tönkretesz. Különösen akkor veszélyes, ha hosszú időn át táplált és fenntartott bosszúszándékkal társul, amikor akár nyíltan, akár rejtetten, de a másik kárát, áttételesen pedig pusztulását kívánjuk. Ezt nevezzük gyűlöletnek.
 
A gyűlölet olyan mély és erős érzelem, ami a legerősebb mérgek közé tartozik. Szétválaszt, a múlthoz kötöz, uralkodik gondolatainkon, érzéseinken, viselkedésünkön, beszűkíti látásunkat, érdeklődésünket, gyakorlatilag egész életünket és megfoszt valódi önmagunktól. Minél mélyebb gyökereket enged, annál nagyobb mértékben teszi tönkre életünket. Nem csak lelkünket és kapcsolatainkat mérgezi meg, de egy idő után testi betegségeket is okoz. Ez a haragnak az a fajtája, amely ellen mindenképp küzdenünk kell és megszabadulni tőle valami módon. De mit is tehetünk egy ilyen erősen pusztító érzelem ellen?
 
Megoldás a gyűlölködő harag ellen
 
Első lépésben mindenekelőtt vállaljuk föl azt, hogy bennünk van egy ilyen érzelem.
Fogadjuk el, hogy van és vegyük tudomásul, hogy szabad lennie. Addig, amíg nem fogadjuk el, mint meglévő érzelmet, addig uralkodni fog rajtunk. Amint közel engedjük magunkhoz, megszelídül és kezelhetővé válik.
 
Aztán vegyük tudomásul azt is, hogy a gyűlölettől, a táplált haragtól jó megszabadulni, ha jót akarunk önmagunknak. Ez tehát egy elhatározás, hogy teszünk valamit ezen ellenséges érzelem ellen, vagyis egy pozitív beállítódásra való
ráhangolódás.
 
Ezt a pozitív beállítódást erősíti az, ha felteszünk egy „varázsszemüveget”, amellyel arra az illetőre nézünk, akire haragszunk. Ez azt jelenti, hogy megkíséreljük másként látni az ellenségünket, mint addig. Nevezetesen úgy, mint saját nyomorult helyzetének, sorsának, sebzettségének, sötétségének, tudatlanságának áldozatát. Mint olyan valakit, akinek saját magával van gondja és boldogtalan, ezért bánt engem.
 
Ha megpróbálom megérteni, hogy miért viselkedett velem úgy, ahogy viselkedett, könnyebben tudom elfogadni. Ekkor az erős gyűlölködő érzelem lassan (és sosem hirtelen) átalakul szánalommá, megértéssé, elfogadássá. Ez pedig lehetővé teszi azt, hogy képes legyek arra a lépésre, amely tovább vezet a gyógyulás útján – a megbocsátásra.
 
A megbocsátás valójában egy új látásmód és új érzelmek – olyan felszabadító és helyreállító érzelmek, amelyek visszahozzák valódi önmagamat és a jövő felé, a fejlődés irányába mozdítanak. Mindazon túl átfestik a másikról alkotott képemet is. Ekkor már nem lesz szükségem „varázsszemüvegre” (mesterségesen másként látni a
másikat), hanem valóban másként fogomőt látni.
A megbocsátás meggyógyít engem és a kapcsolatot is, amit a harag – gyűlölet tönkretett.
 
Amikor képtelen vagyok megbocsátani Ilyen is van, és szabad neki lennie. Szükséges, hogy előbb érezzük a haragot, hogy teljes erejével jelen legyen, hogy megengedjem, hogy ott legyen. Aztán, hogy megengedjem magamnak azt az érzést, hogy nem tudok, nem is akarok megbocsátani.
 
Lehet olyan mértékű a fájdalom, hogy így érzek. Szabad így éreznem! Ha megengedem magamnak, hogy így érezzek, akkor juthatok el oda, hogy megtegyem az első lépést a megbocsátás útján: hogy egyáltalán hajlandó legyek megbocsátani. Még nem vagyok rá képes, de már a szándékom megvan. Ez az első lépés. Közben próbálom használni
a „varázsszemüveget”, vagyis igyekszem másként látni azt, aki oly mélységesen megbántott. Próbálom megérteniőt, a viselkedését. Mindazt, amit megértünk, könnyebben tudjuk elfogadni, ez esetben továbblépni a megbocsátás útján.
 
A második lépés ezen az úton az, hogy saját magamért bocsátok meg. Azért, mert gyógyulni, szabadulni akarok. Nincs kedvem hozzá, nem is találkozom vele szívesen, de elengedem jogos büntetését, csakis azért, hogy nekem jobb legyen.
 
A harmadik lépés az, amikor már a másikért is képes vagyok megbocsátani. Nem akarom többé a kárát, nem akarok neki semmi rosszat, menjen útjára.
 
A negyedik lépés már komoly előrehaladás az úton (teszem hozzá, a többi is). Ekkor már tudom kívánni a másik javát, amikor már azt akarom, hogy boldog legyen, sikeres, eredményes az életben. Gyakorlatilag áldást tudok mondani rá, – amiről meg kell jegyeznem ugyanúgy kifejti hatását ránk is, akárcsak az, amikor rosszat kívánok, vagy mondok a másiknak.
Nagyon fontos igazság, hogy a gondolatok, érzések, szavak vonzzák a saját tárgyukat. Éppen ezért nagyon nem mindegy, hogy mit gondolunk, hogyan érzünk és miről beszélünk.
 
Ez után már csak egy lépés a teljesség, vagyis a megbocsátás utolsó lépése, – a végső ölelés (nem feltétlenül fizikai értelemben), vagyis az az állapot, amikor már azt tudom mondani az engem megbántó embernek, hogy: szeretlek. Ez a megtört kapcsolatnak a teljes helyreállítása és ritkán jutunk el eddig a pontig. Nem is az a legfontosabb, hogy sikerül-e. Sokkal inkább az, hogy rajta vagyunk-e az úton, hogy tettünk-e már egyáltalán egy lépést is a megbocsátás útján.
 
Mi segít az úton?
 
A megbocsátás útját járni nehéz. A haragunk feldolgozása ugyancsak rázós kihívás. Mi az, ami segít bennünket ezekben?
 
1. A tanulás, önképzés mindenképp. Ha megértem, hogy a harag, a gyűlölet méreg és árt nekem, természetesen előbb akarok majd tőle megszabadulni. Ugyanúgy, ha jobban megértem, hogy miért viselkednek az emberek úgy ahogy, könnyebb lesz őket elfogadnom is. Erről tehát informálódni, tanulni kell és érdemes.
 
2. Önmagunkon való munka. Lévén, hogy haragunk nagy része elfojtott harag, csak akkor kerül felszínre, ha foglalkozunk vele, azaz magunkkal. Így tudunk szembesülni érzéseinkkel, elgondolásainkkal és változtatni rajtuk. Nagy segítség ebben, ha valamilyen önismereti tevékenységben részt veszünk (pl. önismereti csoportfoglalkozásokon), vagy elkezdjük érzelmeinket megfogalmazni, esetleg önfejlesztő tréningeken, foglalkozásokon részt venni.
 
3. Szükség esetén segítség kérése. Jó, ha el tudjuk mondani valakinek, valahol és ebben érdemi segítséget kapunk. Lehet az pszichológus, pszichiáter, pap, vagy esetleg mentálhigiénés szakember (ebből még nagyon kevés van), akihez fordulunk, de adott esetben egy erre érzékeny segítőkész barát is.
 
4. Nagyon fontos még a gyakorlás. Az első lépés a legnehezebb, de ha elkezdünk lépkedni, egyre könnyebben fog az menni és egyre kevesebb energiánkat veszi el, hogy bizonyos konfliktusokat lerendezzünk.
Induljunk hát el és tapasztaljuk meg, hogy milyen kevés kell ahhoz, és mégis milyen sokat tehetünk azért, hogy az életünk jobb legyen! És mindannyian azt szeretnénk, nemde?!
 
Szerző: Dr. Magyar Lóránt
 
Forrás: Scribd