A nagymamám 92 éves. Lesett a lábáról, így családi összefogással szépen beosztva felügyeljük, ápolgatjuk. Így abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy sok időt tudok vele tölteni. Hihetetlen feltöltődés vele minden nap, perc. Gyerekkoromban sokat voltunk nála a nővéremmel. Szüleink dolgoztak, így a nagyi vigyázott ránk. Már akkor, gyerekként terhesek és zavaróak voltak a szabályok, amik ott léteztek. Elképzelhetetlen volt, hogy TV nézés közben feltegyük a lábunk az asztalra, vagy cask úgy lustálkodjunk. Falun laktak, folyamatosan volt mit csinálni, és alapvető elvárás volt, hogy mindenki ugyanúgy megtalálja a munkát. 

Mégis imádtunk ott lenni… Mi városi lányok voltunk. Parizellel, szörppel, virslivel és friss kiflivel. Ott a mami sütötte a kenyeret, azt ették egy hétig. Házi májas volt, házi kolbász meg disznósajt. Mi erre rá sem bírtunk nézni – cuccos!!! – mondtuk. A nagyapám nagyon dühös volt ezért – azt sem tudjátok mi van benne, mit esztek!!! – mondogatta mindíg. A nagyi pesze minden reggel, mikor a nagypapa már kiment a földekre dolgozni, gyorsan elbiciklezett a boltba friss kifliért, párizsiért. Csak a papa észre ne vegye!

Most én vagyok “beosztva” hozzá…Ez a kis tündér, aki még 80 éves korában is egyenes derékkal hajolva ásta a krumplit, itt üldögél mellettem a fotelban. Etetgetem, itatgatom és szeretgetem. Pedig alig-alig ismer meg. Vagyok nővérke, a keresztlánya, a húga, az anyukája, minden. Mégsem fáj, hiszen nagy dolog, hogy minden szerepemben szeret. Legyek bár egy nővérke, akitől teát kér olyan hálával és csillogással a szemében teszi, hogy csak úgy árasztja a szeretetet.

És akkor a generációs szakadékról egy történet:
Sokan ültünk a nappaliban, minden generáció képviseltette magát, és nagyon érdekes volt nézni a nagyi arcán a reakciókat. Üldögélt a kis foteljében. Körülötte a lánya, unokái – azaz mi a tesómmal – és dédunokáiból jópár – azaz a gyerekeink. Mindenki beszélgetett, folyt a napi családi élet. Beszélgettünk, a gyerekek meséltek. Teljesen fesztelen volt az este, mint bármikor. Egyszer cask furcsa kifejezést láttam a nagyi arcán. Rosszalló arckifejezést. Körülnéztem, és megértettem miért e nézés. A gyerekeink szerelmeikkel egymásba fonódva, ültek a kanapén, lábuk az asztalon, egymás hasát simogatva hangosan, harsányan nevetgélve – egy-két csúnya szó elejtése közepette – mesélték egymásnak a napi sztorikat. Azt hiszem 30 évvel ezelőtt, gyerekként ez fel sem tünt volna.

Most viszont minden láttam a nagyi szemével. A látottak egyike sem történhetett volna meg a ő korában. Senkinek eszébe sem jutott volna a lábát az asztalra tenni, vagy nyílvánosan akár csak megpuszilni szerelme arcát. Szétrebbentettem a gyerekeket és felhívtam a figyelmüket arra, hogy mit is csinálnak. Mindenki megértette amit mondtam, szépen különültek, lábak a földön, pohárból ivás, visszafogott társalgás, stb. Elégedetten konstatáltam, hogy nagyi arca kisimult, visszaállt az előzőleg felborult rend. Pár perc múlva odajött hozzám a gyermekem. Odabújt, és beszélgettünk. Beszélgetés közben simogattam a karját, majd autómatikusan benyúltam a pólója alá a hátát is simogatni. Ekkor megint észrevettem, hogy a nagyi valamit rosszallóan súgott az anyukám fülébe. Bizony én is kivertem a biztosítékot. Soha nem fordulhatott volna elő, hogy egy anya ilyen “illetlen” módon fejezi ki a gyermeke iránti szeretetet. Szétnéztem a szobában. Szépen minden visszarendeződött a “normális” családi képbe. A gyerekek újra összefonódva, lábukkal az asztalon ültek elfelejtve milyen hatalmas rosszallást váltanak ki a drága kis dédiből.

Rádöbbentem, hogy akkora a generációs szakadék, hogy ezt már áthidalni nem lehet. Egyet tehetünk, megerőszakolva magunkat figyelünk arra, hogy mikor vele vagyunk próbáljunk betartani és gyerekeinkkel betartatni számukra érthetetlen és értelmetlen viselkedési formákat.Régebben ez nem volt ilyen nehéz. Több generáció aludt és élt egy maximum két szobás kis házban. Automatikusan és észrevétlenül folytak át a fiatalabb generációkba az elvárások, a viselkedési szabályok, amiket ott mindenki magától érthetődően elfogadott. A mai világban korán elkezdjük élni a saját életünket, a saját normáinkkal. Az, hogy ez mennyire kiütközően más, csak olyankor derül ki, hogy pár órára összejön a család apraja-nagyja. Jót beszélgettünk erről az egészről aznap este. A gyerekeink a lehető legnagyobb természetességgel  azt mondják, hogy idegenek elött nyílván viselkednek, de szűk családi körben vagyunk, nem??? Szűk, generációszakadt családban :-)

Monca