Ajánlva mindazoknak, akik egy jó részét már ledarálták életük gyertyájának, ahelyett, hogy meggyújtották volna azt és gyönyörködtek volna a lángjában…

 

– DÓRA GYULA –

„Ugyan… Mit tudhatna ő nekem mondani? Nekem, akinek annyi dolga van.”

Fordulók, lépcsők, szedem a lábam, gépiesen nyitom a koszos-szürke postaládát. Szemétbe ágyazva ott egy hosszúkás fehér boríték

Ismerem ezt a borítékot…

Megérkezett…

Hirtelen élesen vakít az a fehérség. Próbálom flegma keménységgel nyitni, de nem megy.

Olvasom. Egyre gyorsulnak a sorok, lassan csontig hatol bennem valami hideg ezerkarmú démon.

Az áll benne, hogy a mai napom lesz az utolsó az életemben… Nem tudnak segíteni…

Lejárt… Ennyi volt… Zsibbasztó, jéghideg érzés… Ólomnehézzé és hideggé vált minden… Minden pórusát érzem a papírnak, érzem a tinta és a pecsét festékjének szúrós illatát. Ez a levél tonnákat nyom. Nem bírom megtartani…

Hát ennyi maradt csak… Egyetlenegy nap… A mai… A mai lesz az utolsó, a megismételhetetlen, a helyrehozhatatlan, a kijavíthatatlan, a bepótolhatatlan. Amit ma még el tudok intézni, az meglesz, ami kimarad, az elvész örökre. Nincs több esély. Egyetlen száraz, fehér lappal szertefoszlik minden. A vágyaim, az álmaim, a terveim a céljaim. Eljött a pillanat, hogy megértettem mit jelent az, ami a sok zavaros könyvemben áll. Megértettem, hogy „a holnap nem létezik”. Mint késpenge vágása a húsba, annyira tisztán és élesen szakad át az érzés. Nincs tovább.

A múlt történelem, a holnap nem létezik, csak ez az egyetlen nap van mindenre, amit még szeretnék. Pedig azt terveztem, hogy építek egy hajót… Nyáron akartam elkezdeni, hogy átérezzem általa a végtelent. És a gyerekkel is terveztem egy nagy kirándulást…  A varázserdőbe, ahol megint kristályokat dugok el, hogy megtalálhassák, mint mikor kicsik voltak. Rendbe akartam hozni egy csomó mindent, amit eddig elrontottam. Istenem, mennyi évekig halogatott ügy. A barátaimmal is volt egy csomó tervem. És persze az önmegvalósítás, az önkifejezés, a cég… Istenem mennyi mindent kellett volna még megtennem… De csak egy nap maradt…

Érzem, ahogy egyre nehezebb levegőt venni…

Pedig mennyi mindent megtehettem volna eddig is… Rengeteg dolgot. Most meg olyan értelmetlenné válik minden. Mi az, ami bele fog férni ebbe a napba? Semmi. Nem, ez nem lehet! A mai napba bele kell férnie mindennek! Nem lehet így vége. Érzem, ahogy a szemem megtelik könnyel és valami jeges fuvallat hat át bennem mindent.

Kell egy lista! Kell egy nagyon okos, precíz lista, hogy mit kell még elintéznem. Igen, igen. Ésszel él az ember. Ezt most meg kell terveznem okosan, módszeresen. Remegő kézzel fogom meg a noteszem és érzem, hogy mennyire erőtlenül tartom a tollat, hogy írni kezdjek. Pörögnek a gondolatok és elkezdem írni a listát. Jönnek az újabb és újabb fontos és kihagyhatatlan teendők, melyek felülírják az előzőeket. A lista egyre hosszabb, de csak az alja telik, a följebb lévők pedig egyre értelmetlenebbnek és távolabbinak tűnnek.

Megfulladok… ennyi nem fér bele…

Minden új sor olyan, mint az autó mellett elsuhanó jelzőtábla. Akkor, ott, világos és tiszta, nem úgy, mint az előző, ami már kissé homályos emlék. Persze a legelsőre már nem is emlékszem. És még mindig jönnek az újabbak. Húsz perc múlva úgy ülök a papír fölött, mint az, az autós, aki nem tudja hová száguld és fásult érzéketlen tekintete előtt, csak elsuhan a táj. Nem… Ezt így nem lehet csinálni… Ennek nincs semmi értelme…

És én, és ÉN hol vagyok? És velem mi lesz? És mi lesz azokkal, akik holnapután itt maradnak, és rám emlékeznek majd!? Mit fognak gondolni? Azt biztos nem, hogy milyen ügyes voltam, mert mennyi mindent elintéztem az utolsó napomon. Azt fogják gondolni, hogy egy idióta vagyok, mert még az utolsó napomon sem voltam velük. Igen, igen. Ez sokkal jobb ötlet! Felhívok mindenkit és egész nap velük leszek. Kell egy lista! A gyerekek – ma nem mennek iskolába – egy, Éva kettő, Pisti, Ádi, négy. Gyűlnek a nevek. Néhánynál megakadok. Neem, az nem fog menni… Neem. Ő sem, hiszen nem bírják egymást a tizenhetessel. Elfutja a könny a szemem. Ennek semmi értelme! Azért mert az enyémnek vége, az övék megy tovább. A fele fel sem veszi reggel, mert dög fáradt, a másik fele biztosan nem ér rá, mert az ő „fontos listájával” a kezében lohol valahová és csak azt tudná mondani: „annyira sajnálom, pedig ha még lett volna egy kis időd…” Nem. Nekem sem volt, nekik most sincs, nekem meg már nem is lesz… És mit csinálnék a maradékkal, aki mégis eljön? Miről fogunk beszélni? Ugyanazokról a dolgokról, amikről legtöbbször? Problémák, nyűgök, gondok, álmok, tervek, vágyak? A múlt és a jövő? Számomra már egyik sem létezik. Nevetséges… Ennek nincs semmi értelme…

De valamit tennem kell, valahogyan búcsúznom kell, valamit itt kell hagynom magamból, valaminek kell itt maradnia utánam! Valamit adnom kell! Adnom kell valamit mindenkinek! Legalább a Karácsonyt még itt tölthetném… Mennyi ajándékot tennék a fa alá, és mennyi szép emléket küldhetnék mindenkinek. Igen tudom, kellene egy lista, de ennek sem lesz értelme. Így is egy halom összegyűrt papír hever szerteszét, mint megkövült mementója az értelmetlen emberi „értelemnek”. És különben is „ami anyagból született, az előbb utóbb a semmivé lesz” – jut eszembe. Eltörik, kidobják, elfelejtik az emberek. Én is ezt tettem. Ők miért őrizgetnék? Nem fogják. Bármit teszek, az értelmetlen.

Akkor inkább küldök egy levelet. Egy szépet, kedveset. Leírom majd, mennyire sokat jelentettek nekem. Kit miért szerettem, becsültem, és mindenkitől sorjában bocsánatot kérek azért, amivel megbántottam. De ha egész nap írok, akkor sem végzek. Egy élet dolgait nem lehet ennyi idő alatt leírni…

Akkor egy nagyon-nagyon szép levélben búcsúzom majd és elküldöm mindenkinek. Neked és neked és neked. Meg a maradék 457-nek, akik az facebook-on voltak… Röhejes… Mit szólnék én egy ilyen levélhez, ha mástól kapnám? Nekem biztos az jutna eszembe: „egy kör e-mail-re futotta csak öcsém… nagy voltál”. Nekik is ennyi lesz. Mitől lenne több?

Nem… Nem csinálok semmi mást, mint máskor. Most már nincs értelme. Éltem, ahogy éltem, tettem, amit tettem. Mindenkinek érdemei szerint zúg a harang… Istenem… de nagyon hiányoztok, már most. Hogyan lehet megölelni még egyszer ennyi embert. Szeretteket, ismerősöket, barátokat, azt a sapkás bácsikát, aki tegnap a körúton bénázott a Ladájával és rádudáltam, azt a koszos kisfiút, aki tegnap a kocsi ablaka mellett koldult és én nem adtam neki semmit, mert éppen „fontos telefonom” volt. Elszorul a torkom… Remegek belül… Fojtogat a sírás… Iszonyú a hideg. Ezt soha többé nem lehet bepótolni! – szakad fel zokogva. Egy dolgot tehetek. Erre az utolsó napra nagyon figyelek. Nagyon fogok figyelni mindenre, mert egyszeri és megismételhetetlen, soha be nem pótolható, csodás és varázslatos. Mert ebben lakik az, az egy napnyi ÉLET. Ma én csinálok kávét, és nem húzom el a számat úgy, mint minden reggel, mikor az enyém nem készült el. Ma egy kicsivel több kakaó teszek a tejbe, mert úgy szeretik a gyerekek és nagyon finom langyosra melegítem majd. Azt hiszem, habot is teszek majd rá… Lassan kedvesen simogatva ébresztek ma mindenkit és nem fog érdekelni, ha elkésünk kicsit. Ma bekötöm én a cipőjüket, mert az új fűző olyan kemény és mindig kibomlik a kis kezük közül, és valahogy nagyon megölelem őket, mielőtt bemennek az iskolába. És mindenki mástól is úgy búcsúzok majd, hogy benne legyen a szememben, az ölelésemben és a kézfogásomban mindaz, amit eddig nem tudtam kifejezni a „sok fontos dolog” miatt. Ma nem hazudok senkinek, mert úgyis kiderül. Amúgy meg úgyis mindegy, nem? Itt a vége… Inkább önmagam legyek, mint hazug. Persze majd ezt is megpróbálom kedvesen mondani… Istenem, hányszor nem sikerült már… Ma nem rohanok ki a kisboltból a szokásos doboz cigimmel. Megállok kicsit, a boltos néni szemébe nézve megköszönöm, és mosolyogva hozzáteszem: „szép napot”. Ma segítek annak a nénikének ott az aluljáróban, aki nem bírta felcipelni a kis gurulós kocsiját a múltkor. Megállok mellette, ha pihenni akar a lépcsőn, és nem rohanok. Nem ülök a villamoson lehajtott fejjel, demonstrálva, hogy „engem szétszakít az élet” fájdalmas önsajnáló, semmibe révedő tekintettel, a sok gondtól látszólag észre sem véve azt a várandós kismamát, aki féltve vigyázza a nagy pocakját a tömegben állva. Ma minden telefont azzal kezdek, hogy „de örülök Neked” és úgy fejezek be, hogy „legyen szép napod”. Ma nagyon hosszú mesét mesélek a gyereknek a szeretetről. Olyan hosszút, hogy beleálmodják magukat a mese világába, és a részükké váljon. Ma megcsodálok minden galambot és felhőt, fát, ágat és levelet, mert ez már soha többé nem lesz így, nem lesz ilyen… Ma beleképzelem magam minden andalgó szerelmespár lelkébe, boldog kisgyerek nevetésébe, büszke apuka tekintetébe, és mosolygó anyuka szeretetébe. Ma mindenkihez lesz egy-két jó szavam, hogy jobb napjuk legyen. Ma én, Önmagam leszek.

Önmagam, aki félelmeitől szabad. Hiszen mindegy ki mit gondol, úgyis meghalok…

Teszek majd a szerint, mint a Zen szamuráj, aki a másnapi kínvallatásra várt. Ki, mikor jött az este, lefeküdt békésen aludni, hiszen „a holnap nem létezik”. Teszem, amit elém hoz az élet, elvárások nélkül. Élvezve minden megmaradt percet. Ma megrágom az ételt és figyelek minden ízre. Nem tülekedek, nem dudálok, nem fékezek bele, és nem szólok át. Ma átadom magam minden ölelésnek, hogy a szívdobbanásukat is érezzem, és magamba szívok minden illatot, és minden csókba belecsókolom a lelkem, érezve annak minden ízét, hogy emlékezzek rá a másvilágon is.

És ha éppen nem lesz dolgom, nem keresek azonnal valami másikat, csak kiülök a Duna-partra és nézem a vizet.

Francba! Csörög a telefonom. Halló tessék?! Halló! – nem szól bele senki… és csak csörög tovább. Pedig felvettem, de csörög. Megint megnyomom a zöld gombot. Csörög… csörög tovább. De miért az ébresztő zenéje szól? Jézusom! A telefonom ébreszt valahonnan egy másik világból. Az egészet csak álmodtam… Oszlik valami furcsa köd, ami való és álom határát lengi át. Álmosan tápászkodom fel, érzem, hogy ég a szemem, a párnám nedves. Sírtam? Tényleg sírtam? Kell egy cigi! Hol a cigim? Elfogyott… Francba… Kómásan öltözök, megyek a kisboltba…

A lépcsőház szürke fényében belevág, belehasít a szemembe a postaláda hófehér fénye. Valahogy más minden… Elszorul a torkom… Remegő kézzel keresem a kulcsot. Krisztusom… add, hogy ne! Kérlek… add, hogy ne… Ugye nem? Halott fák meggyalázott, szemétté lett testébe ágyazva néz rám egy fehér boríték. Ott van… Mégis ott van… Ugyanaz a fehér boríték címzéssel arcra borulva… Érzem, ahogy átjár ugyan az a jeges ólomnehéz félelem. Alig tudom megfogni, úgy remeg a kezem.

Egy villanyszámla… Egy kedves kis villanyszámla! „Nincsenek jó vagy rossz dolgok” – jut eszembe. Ez életem legkedvesebb villanyszámlája! Elindulok a kisboltba. Nem, nem is megyek, lebegek. Lassan, át az úton. Láncok nélküli lélekkel szívom be a december csípős reggelét. Az eső esik, és érzem, ahogy végiggördül az arcomon. De ez meleg… Nem. Ez nem az eső, ezek könnyek. Ezek a könnyeim. De jó…! Élek.

Még élek.

Most élek.

… és kávé is kell… meg tejszínhab és kakaó… és még valami kedves szó…

Sugárzó könnyes arccal lépek be a boltba. A boltos néni csak néz, alig mer megszólalni.

Jól van fiatalember?
Jól. Mint aki most támadt fel. – mondom mosolyogva, míg pakolom a kosarat.
Még valamit? Jöttek csoki mikulások. Nem visz? – kérdezi.
Nem drága. – Válaszolok nevetve. A Mikulás nem létezik, csak ez a mai nap, mert ez az utolsó napom…

… hát legyetek boldogok ti is, és ne várjatok a Karácsonyra… mert a Karácsony sem létezik… Legyetek boldogok most, ebben a pillanatban… mert csak ez a pillanat létezik…

 

 

Válaszolj

Az e-mail címed nem publikáljuk.