Ismerkedjen meg a bodza és a menta, az emberiség ősi gyógynövényeinek számos felhasználási módjával! Gyógyhatásaik közé sorolható többek között az álmatlanság, a migrén, a fájdalmas ideggyulladások elleni alkalmazás is.

Fáink, cserjéink közül kevés van, amely olyan gyakori lenne, mint a bodza, pontosabban a fekete bodza. Ez az akár néhány méteres magasságot is elérõ cserje – melyet jogosan fának is tarthatunk – történelmi múltra visszatekintõ gyógynövény is. A középkori német néphit szerint a bodzában lakott a parasztudvar jó szelleme, amely megóvta a családot a tûztõl és más bajoktól. Az elsõ magyar nyelvû füveskönyv, Melius Juhász Péter Herbáriuma (1578) fõleg hurutos megbetegedések ellen ajánlotta, valamint: "torokgyékot mosd az vizével…, köszvényes lábra jó a levelét párlani". Cserjénk egyéves hajtásai zöldek, az idõsebbek szürkésbarna színûek, felületükön jellegzetes paraszemölcsökkel.
Fekete bodza
 
A fekete bodza (tudományos neve: Sambucus nigra) összetett levelei keresztben átellenesek, nagyok, páratlanul összetettek, a levelet alkotó levélkék tojásdadok, a szélük fûrészes. A bodza egyes virágai kicsik, fehérek-sárgásfehérek, erõs illatúak, és ún. álernyõben csüngve alkotják a közismert, tekintélyes méretû virágzatot. A virágzásra legtöbbször május-júniusban kerül sor, a termések csonthéjas, 2-3 magos, fekete bogyók.
 
A bodza szinte egész Európában a gyakori cserjefajok közé tartozik, erdõszéleken, cserjésekben, vagy éppen utak mentén élõ növénytársulások gyakori faja. Értékei miatt újabban már hazánkban is a termesztett növények közé tartozik, még néhány bodzaültetvénnyel is találkozhatunk. A növény egyik gyógyhatású része – a drog – a virágzat, amely elsõsorban flavonoidokat, szaponinokat, nyálkaanyagokat, némi illóolajat, kevés ciánglikozidot tartalmaz. Európa egyes országaiban palacsintatésztába mártott és forró zsiradékban kirántott bodzavirágzat a kedvelt, különleges csemegék közé tartozik. A bodza friss terméseiben szerves savak mellett cukrok és C-vitamin is elõfordul.
 
A virágdrog sokféle hasznosítása ismert. A bodzatea nyugtató, izzasztó vagy vizelethajtó teakeverékek vagy éppen a hashajtó lekvár alkotója lehet, a bogyókból kiváló lekvár, a virágzatból üdítõital készíthetõ. A bogyók gyógyhatásai közé sorolható az álmatlanság, a migrén, a fájdalmas ideggyulladások elleni alkalmazás is. Valamire azonban vigyáznunk kell: a friss bodzatermések nyersen, nagyobb mennyiségben fogyasztva kellemetlen gyomor-bél tüneteket, panaszokat okozhatnak. Egy másik veszélyforrásra is fel kell hívnunk a figyelmet: a fekete bodza rokona a gyalogbodza (Sambucus ebulus) nem fogyasztható, fajtársával való összetévesztése enyhébb-súlyosabb következményû növényi mérgezést okozhat. A gyalogbodza csak kivételesen nõhet meg másfél méternél magasabbra, levelei nem tojásdadok, hanem hosszúkásak, virágai kellemetlen illatúak, mindig szártetõzõ bogernyõt alkotnak, a szintén fekete bogyótermései – eltérõen a fekete bodzától – felálló terméscsoportban állnak. Feltétlen kerüljük e növény használatát!
Borsos menta
 
Az ajakosvirágúak családjába tartozó mentafajok az emberiség õsi gyógynövényei. Régészeti leletek utalnak arra, hogy az egyiptomiak is ismerték, termesztették és alkalmazták. A görög mitológia szerint Pluto, az alvilág istene beleszeretett a gyönyörű nimfába, Minthébe. Pluto féltékeny felesége azonban Minthét növénnyé változtatta, amit már Pluto sem tudott megakadályozni, de a növényt finom illattal ruházta fel és a nimfáról nevezte el. A görög-római világban mentát adtak a tejhez, hogy megakadályozzák annak megromlását, a mentaágak rágcsálása pedig biztos módszer volt arra, hogy a néha valóban lucullusi lakomák után serkentsék az emésztést. A XIII. században élt Szent Hildegard receptjeiben a menta felhasználása a légzési szervek és az emésztés panaszai esetén éppúgy javallott volt, mint külsõleg, bizonyos kiütések ellen. Bár ma sem egyértelmû, melyik mentafaj lehetett az akkor felhasznált, a lényeg, hogy több, nagyjából azonos összetételû és hatású mentafaj létezik ma is.
 
Legfontosabb képviselõjük a borsos menta (Mentha piperita), mely föld alatti tarackjaival telel át. Szára jellemzõen négyélû, kissé lilás, a növény 30-80 cm közötti. Keresztben átellenes levelei nyelesek, lándzsa alakúak vagy tojásdadok. Ajakos virágai a szárcsúcson lévõ füzérbe rendezõdnek, a sziromlevelek fehérek, felül kékeslilák. Virágzása júliustól szeptemberig tart, bár termést hazánkban nem igen érlel. A növény õshazája kétséges, talán a Távol-Keletrõl származik. Valószínû egyébként, hogy a borsos menta olyan hibrid faj, amely a vízi menta és a zöld menta fajok keresztezõdése útján jött létre. Érdekes, hogy a mai borsos menta meleg- és fényigényes növény, ugyanakkor tarackjai – megfelelõ hó takarása alatt – akár -30 fokot is elviselnek. Gyógynövényként a növény virágzó hajtása, levele és a hajtásából elõállított illóolaj ismert. A növény minden része jelentõs mennyiségû illóolajat tartalmaz, melynek alkotói közül legfontosabb a mentol (az olaj 40-60 százaléka) és a menton (20-25 százalék).
 
A mentol fõ hatásai a nyál- és epetermelés serkentése, emellett gyulladáscsökkentõ, enyhén görcsoldó hatású. Mind belsõleg, mind pedig külsõleg alkalmazva hûsítõ, érzéstelenítõ hatású. Fentiekbõl következik, hogy a növény vagy az illóolaj alkalmazása igen széles körû. A gyógyászatban gyomor-, bél- és epegörcsök ellen, szélhajtóként alkalmazzák, oldja a feszültséget, enyhíti az émelygést. Az élelmiszer- és kozmetikai ipar italok, kenõcsök, fogkrémek, rágógumi alkotójaként használja igen jelentõs mennyiségben.
 
Dr. Vetter János, egyetemi tanár