Mint már korábbi cikkeimben is írtam, kilenc év várakozás és fontolgatás után, egy komoly betegséggel és a gyógyulás reményében 2007-ben kiutaztam Indiába Puttapartiba, Sai Baba ashramjába. Öt hónap állt a rendelkezésemre, hogy testileg-lelkileg felkészüljek, és 21 napot töltöttem el ott. Úgy időzítettem az utazásom, hogy az egyik legnagyobb ünnep, a Mahashivaratri, – azaz az isteni teremtés ünnepe – beleessen, amikor Sai Baba a nyilvánosság előtt a gyomrában megtermeli és világra hozza a színarany lingamot.

Alkalmazkodás a szokásokban, öltözködésben
 

A száriban (ekkor tanították meg nekem)
Az ashramon belül mindenki az indiai viseletet hordta, a megérkezés után levetettük és elcsomagoltuk saját ruhánkat. A nők száriba vagy panjabiba öltöztek. (A szári gyakorlatilag egy 80-110 cm széles, 6 m hosszú anyag, amit megfelelő szabályok szerint magunkra tekergetünk. Az anyag szélessége gyakorlatilag a szoknyahossz. A soványabbak több raffolást alkalmaznak, a teltebbeknek is jut belőle elég, az utolsó másfél méter a fej takarására szánt kendő szerepét tölti be, és mindig más mintájú, mint az anyag többi része. A panjabi egy bő nadrág (bugyogó) és egy hosszabb felső, minimum combközépig, de legtöbbször térdig ér. Ehhez kötelező viselet a sál-kendő.) A női öltözködés alapszabálya: a vállnak és fenéknek takarva kell lenni, a lábaknak bokáig szintén. Nem lehet a viselet áttetsző anyagból. Viszont a hasunk szabadon maradhat! Belépéskor az öltözéket ellenőrizték, ha nem felelt meg, nem kaptunk bebocsátást. Az utcán papucsot viseltünk, az ashramba – és a boltokba is! – csak mezítláb lehetett belépni. Az ashramon belül nem lehetett nálunk fényképezőgép, telefon, szatyor, táska, legfeljebb egy útlevél nagyságú kis textil táskaféleséget hordhattunk. Az indiai nők a fehérneműnek nevezett, melltartó-féleségbe bújtattak be mindent, vagy a derekuknál a száriba. (Egyébként az indiai nők nem hordanak semmilyen fehérneműt.)
 

Panjabi (a férfiaké is hasonló)
A férfiak viselete nagyon egyszerű és egyforma volt. Fehér vászon panjabi, viszonylag hosszú felsőrésszel, rövid vagy hosszú ujjal. Egy idő után a fehér elég kétes tisztaságú volt, de jöttek a mosó emberek, akik összeszedték a ruhákat, és másnapra visszahozták tisztán, kivasalva, mindezt 10 rúpiáért (50 Ft), és annak ellenére, hogy a neveket sem írták fel, sohasem keveredett el egyetlen ruha sem. Nem használtak mosószert, hanem valahogy ősi módszerrel csapkodták a ruhákat, a faszenes vasalókkal fertőtlenítettek. Nyilván nem volt annyira fehér, mintha korszerű mosószerekkel mostuk volna, de megfelelt. Hiszen mindenki a földön ült benne.
 
Indiai étkezés indiai módon
 
Természetesen indiai ételeket ettünk és betartva Sai Baba alapvető szabályait: nem ehetünk húst, tojást, tejet és olyan ételeket, amik nem szatvikusak (nem szentek, pl. savanyúság is tilos). A forróság és egyéb higiénés körülmények miatt ez inkább üdvözlendő volt, mint áldozat. Ezért már öt hónapja itthon is hasonlóan táplálkoztam. Nem ihattunk alkoholt – ez nem jelentett kihívást számomra, hiszen itthon se fogyasztok. Sai Baba kérte, hogy lehetőleg ne kávézzunk, de ezt nem tudtam betartani, és főztek is kávét. A napi egy kávémat azért megittam. Nem szedtünk gyógyszereket, Baba javaslatára viszont naponta elfogyasztottunk egy egész kókuszdiót, amiben állítólag minden szükséges vitamin benne van. (Az ottani kókuszdió zöld, bő, átlátszó leve van, amihez szívószálat adnak, majd amikor megittuk kikanalazhatjuk a belsejét, ami nem száraz, mint itthon, hanem olyan, mint a keménytojás fehérje. ) Sok édességet készítettek mézből, és rengeteg tésztát, rizst, szószt és olyan zöldségeket ettünk, amikről magunk sem tudtuk micsoda. De finom volt. (Nem híztunk!) A fűszerezése erőteljes, a dél-indiai fűszerezés számunkra ehetetlen, az északi élvezhető. (Én az északi étteremben étkeztem.) Acél tálcákon szolgálják fel az ételt (egy nagy tálca különböző mélyedésekkel), mindennek megvan a helye, és egyben van. Acél poharakból ittunk. Ugyanis az acél fertőtlenít. Erre szükség is volt, hiszen a mosogatás abból állt, hogy csap alá tartották a tálcákat, poharakat, és vagy eltörölték, vagy nem. Ennek ellenére nem voltunk betegek. Egy szent helyen? Az indiaiak kézzel edtek. Sokan ezt a szokást is felvették. Én idáig nem jutottam el, ragaszkodtam az evőeszközhöz. A sajátoméhoz….A napi kétszeri meleg étkezés kb. 100 forintnyi összegből jött ki.
 

service to man is service to good
További aszkézis
 
A dohányzás is tilos volt. Az egész ashram területén, de a városban sem volt olyan hely, ahol rá lehetett volna gyújtani. (Egyébként a város étteremeiben sem volt hús, nem volt húsbolt sem, nem lehetett dohányárut sem kapni. Sutyiban az internetező helyeken lehetett rágyújtani, ha a tulajdonos is dohányzott.) Akkor még dohányoztam. De ha nem lehet, akkor nem lehet. A három hét alatt nem gyújtottam rá, majd hazaérve ott folytattam, ahol abbahagytam. Ez még nem inspirált eléggé arra, hogy leszokjak. Jóval később, más okból tettem ezt meg.
 
Az aszkézis a szexualitásra is vonatkozott. Mivel én egyedül utaztam, tényleg semmi gondot nem okozott, de azok a párok sem élhettek nemi életet, akik házaspárként érkeztek a szent helyre. Ezt az önmegtartóztatást Sai Baba kérte, és a lakók igyekeztek betartani. Ha valaki megszegte a szabályokat, alkalmadtán Baba számonkérte rajtuk. Mintha állandó megfigyelő rendszere lett volna, mintha az egész várost felszerelte volna kamerákkal…  
 

a planetárium
Ugyanígy rendelkezett minden információval az iskolás fiatalokról is. És őket kíméletlenül számonkérte a következő Darshanon, hiszen ott voltak valamennyien. Mindenki nevét tudta fejből. Név szerint szólította őket, megdicsérte, megajándékozta, vagy korholta őket, leszidta, amiért csalt a dolgozatnál vagy beszélgetett óra alatt.  Mert valóban mindent tudott, és nem a tanárok világosították fel. A tanárokról is tudott mindent… Mint ahogy itthon tanítják Istenről, aki mindig, mindent lát. Ez a félelmetes fenyegetés ott teljes valóságnak látszott.
 
Ha az embert szolgálod, Istent szolgálod!
 
Ez a jelszó angolul sokfelé fel volt írva. Többek között a kórház bejárati kapujára is. A dolgozó személyzet mind szolgálatot teljesítő vendégekből állt. Mind az indiaiak, mind a külföldiek jelentkezhettek szolgálatra. Csak a rendfenntartók voltak állandó helyiek. Azért, hogy az olcsóságot fenn lehessen tartani, szolgálatteljesítők voltak a boltban az eladók, a konyhán a dolgozók (kivéve a főszakácsot), a cukrászok, a mosónők, a takarítók, a kertészek, a karbantartók, mind. Minden csoportnak volt helyi vezetője, aki beszélt angolul, és ő irányította a többieket. Mindenki addig maradhatott a szolgálatban, ameddig a kedve tartotta. Utóbbi cikkemben írtam, hogy akik meg az ashram épületeit építették, mint munkások, azoknak életük végéig vállalta az eltartását.
 

Pedda Reddy a csillagász elefántgondozó
Gyorsan folytak az építkezések, három, öt hónap alatt bármilyen épületet felépíttetett, legyen az egy planetárium, egy iskolaépület vagy egy üzletsor. De olyankor a munkások, mint a hangyák tették szervezetten a dolgukat, fittyet hányva a hőségre, ami Keleten rögtön pihenőre csábítja az embereket. Déli órákban általában minden kihal.
 
A szolgálatra és az építkezésre is jó példa Sai Geetha, az elefánt és gondozójának esete. A gondozó Pedda Reddy, Delhiben végzett egyetemet, mint csillagász. Sokat járt Sai Babához fiatal korában is, és Baba azt kérte tőle, hogy az egyetem elvégzése után ne alapítson családot, hanem jöjjön vissza hozzá és szolgáljon az ashramban.(Pedda Reddy garu caretaker of Planetarium and Sai Geetha) Ő élete végéig gondoskodni fog róla, ő pedig az ashramban élő „nagy családot” szolgálhatja. Így is lett. Amikor megérkezett, évekig csak fizikai munkát kellett végeznie, majd órás volt, és a vendégeket szolgálta vele. Aztán rábízta Baba Sai Geetha, az elefánt gondozását. (Az elefánt története is nagyon érdekes, kölyökkorában csatlakozott az akkor még fiatal Babához, ottlétemkor egyidősek voltunk, az elefánt is meg én is 56 évesek voltunk.)

 


Sai Geethának "gyónok"
Sai Geetha szabadon mászkálhatott a városban, szelíd volt, és Baba rajongó ő is. Amikor már majdnem egy évtized telt el, hogy ez a fiatalember szó nélkül szolgált, egyszer csak megígérte neki Baba, hogy épít egy Planetáriumot, és ott a szakmáját is gyakorolhatja. Néhány hónap alatt elkészült a planetárium, közvetlenül az elefántház mellett, és mind a mai napig ott dolgozik a tudós elefántgondozó. Az ő élete jó példa az alázatra és szolgálatra. És Baba megjutalmazta érte.
 
 
-eszme-
(folytatom)