A régi keresztény szövegek úgy írnak Mária Magdolnáról, mint „az asszonyról, aki ismerte a mindenség titkát”. Ő volt az, akit „Krisztus minden tanítványánál jobban szeretett”; ő volt az az apostol, aki „a Péterét messze felülmúló tudással, előrelátással és bölcsességgel rendelkezett”, és ő volt a szeretett menyasszony, aki felkente Jézust a Szent Esküvő (a hierosz gamosz) során Betániában.

Mindezzel nem törődve a római egyház úgy döntött, hogy Mária Magdolnának rossz hírét költi, és közben anyósát, Jézus anyját, Máriát próbálja felmagasztalni. Ennek kivitelezéséhez az Újszövetség kétértelmű megjegyzéseit használták – azokat a megjegyzéseket, melyek a férjezetlen Magdolnát „bűnösnek" nevezik (ami valójában azt jelentette, hogy hajadon almahnak számított, aki jegyességében felértékelődik). A csaló püspökök azonban úgy döntöttek, hogy egy bűnös asszony csakis szajha lehet, és Máriát ezután ennek bélyegezték.

Érdekes párhuzam van Mária és menekülttársa, Heléna-Szalóme között. Mivel utálta a nőket (különösen a tanult nőket), Péter Heléna-Szalómét mindig is boszorkánynak tartotta. Azzal nem törődött, hogy az asszony Jézus anyjához közel állt, és a keresztre feszítésnél a társaságában tartózkodott. Simon Zelótesz (Zebedeus) hitveseként Heléna valójában Boanergész Jakab és János apostolok rendházbeli anyja is volt. Eltérően a Dán helyi rendjébe tartozó Mária Magdolnától, Heléna Aser törzsi rendjéből származott, ahol a nőknek lehetett személyes tulajdona.

Heléna az epheszoszi rend főpapnője is volt (a „Sára" címzetes rangot viselte) és jogában állt a hierodulai (görög: szent asszonyok) vörös köntösét viselni. Az ilyen magas rangú nőktől Péter nagyon tartott, mert a Heléna-félék állandó fenyegetést jelentettek pozíciójára. Hasonlóképpen a római egyház sem ismerte cl a nők ilyen magas állását, és szajháknak és varázslónőknek sorolták be őket. Igy a hierodulai valaha tiszteletben álló képe átformálódott és (az angol nyelvbe a középkori francián keresztül jutva) belőlük lett a „harlot", ami angolul szajhát jelent, és lekicsinylően csak „skarlát asszonyként" utaltak rájuk.

Mária Magdolna főnővér volt a nazarita rendben (ez a rangidős püspök megfelelője), és jogában állt feketét viselni. Párhuzamosan a korai Mária Magdolnatisztelettel i. sz. 44-ben Ferriéres-ből szétterjedt egy kultusz, mely a Fekete Madonnáéként ismert. A még mindig létező Fekete Madonna-ábrázolások közül az egyik legszebb szobor a liége-i Verviers-ben áll; teljesen fekete, aranyjogarral és koronával, fölötte Sophia dicsfénye csillagokból. Csecsemő gyermeke szintén arany királyi koronát visel.

A Fekete Madonna-képmástól eltérő olyan Mária Magdolna-ábrázolás szintén általánosnak számított, ahol vörös köpenyt visel, gyakran zöld ruha fölött (a termékenység jelképe). Példa erre Piero della Francesca híres Szent Mária Magdolna-hzskó)a. körülbelül 1465-ből, a Firenze közelében levő Arezzo gótikus katedrálisában. Hasonló öltözetet visel Botticelli Mária a kereszt lábánál című képénél. A vörös célja (mint a hierodulai esetében) jelezni Mária magas egyházi állását. Azonban az a gondolat, hogy vörös köpenyes nők vallási rangot viselnek, feldühítette a Vatikán papi kormányszervezetét, és annak ellenére, hogy az egyház különállóan tiszteletben részesítette Jézus anyját, úgy határoztak, hogy a hasonló megtiszteltetést megtagadják Mária Magdolnától. 1649-ben a püspökök már addig elmentek, hogy kiadtak egy dekrétumot, miszerint Jézus anyját minden képen csakis kéket és fehéret viselve lehet ábrázolni. Ennek eredményeként a Boldog Máriától, bár az egyház felmagasztalta, mégis megtagadtak mindenfajta szervezeten belüli egyházi elismerést.

A nők felszentelése a katolikus egyházban teljesen tiltottnak számított, és a nők (Jézus anyját kivéve) általános visszaszorítása bármilyen tiszteletre méltó státusból még inkább a háttérbe szorította Mária Magdolnát. Ugyanezzel a stratégiával Jézus fizikai örököseit is teljesen homályba borították, és a püspökök képesnek bizonyultak megerősíteni igényüket a szent hatalomra, egyfajta saját maguk által kieszelt férfiörökösödés segítségével. Ez nem Jézustól eredő messiási leszármazás volt, ahogyan annak lennie kellett volna, még csak nem is a ha Rama Theo hercegtől, Jakabtól, az Igazságostól (Jézus testvére) eredt, hanem Péter, a nőgyűlölő, nyakas falusi esszénus agyalta ki ezt az örökösödési rendet.

Ugyanekkor kezdte megelégelni az ősegyház az Egyetemes Istennő elterjedt tiszteletét (különösen a mediterrán térségben) és ez tulajdonképpen még fokozódott is a szexista kérdések fölötti egyházi civódás idején. Az istennő sokféle megjelenési formában tűnt fel a történelem előtti időktől fogva, és sokféle néven ismerték, mint Kübelé, Diana, Démétér és Junó. De bármely megszemélyesítést használva Izisszel azonosították, akiről azt mondták, hogy ő „az Egyetemes Anya, minden elemek úrnője, az idő első gyermeke, mindenek ura és a mindenség egyedüli megnyilvánulása".

Az ókori egyiptomiak íziszt Ozirisz testvér-feleségének tartották, Oziriszt pedig a civilizáció alapítójának és a lelkek bírájának a halál után. Izisz határozottan anyai védnöknő volt, kultusza pedig széltében-hosszában terjedt. Gyakran ábrázolták gyermekét, Hóruszt tartva, akiről úgy tartották, hogy maguk a fáraók a megtestesülései. Elfogadott tény, hogy a Fehér Madonna, Izisz megszokott képe a szoptatós anya ábrázolásán alapul. O inspirálta a rejtelmes Fekete Madonnát is, akinek képmásából közel 200 került elő Franciaországban a XVI. századra. Mostanra körülbelül 450 ábrázolását fedezték fel világszerte. Még Franciaország kedvelt védistennője, a Notre-Dame de Lumiere (Miasszonyunk, a Fény) is az Egyetemes Anyától ered.

A Fekete Madonna és gyermeke képmása állandó dilemmát jelentett az egyháznak — különösen a jelentős templomok és szentélyek szobrai a kontinentális Európában. Néhány esetben teljesen feketék, de sokszor csak arcuk, kezük és lábuk fekete, bár karakterükben nem negroidok. Néhányat felülfestettek, sápadt hússzínűre, hogy hasonlítsanak az általános Fehér Madonna-ábrázolásokhoz, míg sokat egyszerűen eltüntettek a nyilvánosság színe elől. Néhányuk öltözete szerény, másokon a presztízs és a hatalom különböző fokozatai látszanak, cifra díszítésű ruhákat és koronákat viselnek.

A Fekete Madonnának van Izisz királynő-tradíciója, és gyökerei a patriarkális kor előtti Lilithez nyúlnak vissza. így a nők erejét és egyenlőségét jelképezi — büszke, nyílt és parancsoló figura, ellentétes azzal a szigorúan alárendelt képpel, melyet a szokásos Fehér Madonna mutat Jézus anyjának templomi ábrázolásain. Úgy tartották, hogy mind ízisz, mind Lilit ismerte Isten titkos nevét (a titok birtokában volt Mária Magdolna is, „az asszony, aki ismerte a mindenséget"). A Fekete Madonna így jelképezi azt a Magdolnát is, aki az alexandriai tan szerint „Jézus igazi titkát viszi tovább". Valóban, a hosszan tartó Magdolnakultusz szoros kapcsolatban állt a Fekete Madonna elhelyezkedéseivel. Fekete, mert Bölcsesség (Sophia) is fekete, hiszen a teremtés előtt a káosz sötétjében létezett. Simon Zelótesz gnosztikusai számára a Bölcsesség volt a Szentlélek: a nagy és halhatatlan Sophia, aki az Első Atyát, Jaldaboatot létrehozta a mélységből. Úgy tartották, hogy Sophia a Szentlélek megtestesülése Mária Magdolna királynőben, és úgy mondták, ő hordozza a Hit megtartásának végső terhét.

/részlet: Laurence Gardner, A Szent Grál vérvonala c. könyvéből /

Forrás: Ezotop